Malbork – Teuton hősök és bukások

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Fotó: ASTRO

Tavaszi napsugár illetlenkedik Malborkban, és megcsókolja a vár melletti templomocska kertjében álló Szűz Máriát…

Ő megteheti.

S mi nézhetjük.

Ez az egyezség született közöttünk, földi halandók és az örökkévalóságok között.

Csókolja a nap Szűz Máriát, s egy kis szelídség pimaszkodik a komor és méltóságos malborki vár tövébe. S a várfalban fészkelő galambok, a zölddel benőtt várablakok pedig mind-mind az idő tréfái.

Öreg horgászok ülnek csónakjukban a vár alatt.

Talán így ültek ötszáz éve is… Kilencszáz éve is… Mert – talán már mondtam ezt, talán már próbáltam emlékeztetni mindenkit –, „mélységes mély a múltnak kútja”.

Igen. Az.

S a múlt mélységes mély kútjának vizén örök horgászok lesik a szerencsét, és csókolják a békét. A csöndet. De ők is a múlt jegyesei már. Mert mi, itt a jelenben, annyira megrémültünk a múlt kútjának borzongató mélységétől, hogy előbb csak elkerültük, végül aztán be is deszkáztuk a tetejét. S most gügyögünk a káva körül, a jelen foglyaiként, s miképpen hülyék orcáján csorog a nyál, úgy csorog a mi orcánkon a pillanat…

Állítólag ettünk a tudás fájának gyümölcséből, s öntudatra ébredve kiűzettünk a paradicsomból.

Lám: kezdem érteni az ördögöt. Most azzal csábít bennünket, hogy visszatérhetünk a paradicsomba, ha lemondunk az öntudatról. A lemondás első lépcsőfoka pedig, hogy nem nézünk bele soha többé a múlt mélységes mély kútjába.

De mi igenis belenézünk…

Mert fülünkben visszhangzik az örök kérdés, amelyre úgysincsen válasz, csak dacos ellenállás…

„Minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat?”

Ez a kérdés.

Gyertek, járjunk a végére! Csak úgy, kalandvágyból!

Ha Malborkban nézel bele a múlt mélységes mély kútjába, a Német Lovagrend fog visszanézni rád.

Ugye akartál gyerekkorodban, legalább egyetlen egyszer akartál lovag lenni? Valld be – és akkor nincs veszve semmi sem…

S ha akartál, akkor német lovag akartál lenni – még ha nem is tudtál róla.

Hallgassuk meg legelőbb az eredeti neveket: Ordo Teutonicus; Ordo Teotonicus Sanctae Mariae in Jerusalem. Hallgassuk meg németül is: Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem – vagy csak egyszerűen: Deutscher Orden. De hallgassuk meg a kevésbé harcias magyar elnevezéseket: Teuton Lovagrend, Mariánus Lovagok, Szent Mária német ispotályosai, Jeruzsálemi Német Szűz Mária Lovagjai, Német Vitézek, Mária Lovagok rendje.

Gyönyörű mind – de a „teuton” a leggyönyörűbb. Mert abban sóhajt a germán mitológia, Wagner csodája, Tannhäuser, Siegfried – és mindaz, amit egy ideje illik és politikailag korrekt megvetni.

Éppen ezért akkor is szeretném, ha nem szeretném.

De szeretem.

És ők néznek rám Malborkban…

Ők, akiket Mazóviai Konrád herceg hívott be Lengyelországba, hogy segítsenek neki a pogány poroszok elleni harcban.

S ha eddig eljutottunk a múltban, akkor álljunk meg egy pillanatra, illetve nézzünk még mélyebbre. Ismerjük meg a mi teuton lovagjaink történetét…

Akkóban, Palesztinában alapította meg a rendet II. Amalrik jeruzsálemi király. 1198-at írtak akkor, és egy év múlva, 1199. február 19-én III. Celesztin pápa áldását adta az új lovagrendre. Alig tíz év elteltével a német lovagok egy jelentős része kivonult a Szentföldről, és az akkori Európa keleti végein igyekezett letelepedni és befolyást szerezni. S az első állomás a Magyar Királyság volt. A Magyar Királyság, amelynek uralkodója II. András, az egyik legnagyobb Árpád-házi királyunk, ki szintúgy megjárta a Szentföldet, aki a szalacsi sóbányák bevételéből tett adományt, és biztosított fennmaradást a Szentföldön a margati várnak, hol templomosok állomásoztak; a mi II. Andrásunk, aki példa nélküli módon, szárazföldön hozta haza seregét, keresztül a szeldzsukok és az aszaszinok földjén, kit hódolattal fogadott a bizánci császár – s akit Bánk bán révén ismer minden magyar iskolás, nos ő adománylevelet ad a Német Lovagrendnek, amelyben megengedi nekik a dél-erdélyi letelepedést. Így kerülnek a Barcaságba a teuton lovagok, akik esküjükhöz híven védelmezik a Magyar Királyságot a be-betörő kunokkal szemben. És felépítik Törcsvárat, Feketehalom várát, Földvárat, Höltövényt és Barcarozsnyót. Kitelepítették a bolgár és besenyő határvédő katonákat, helyükre a Rajna és a Mosel vidékéről frank és vallon hospeseket telepítettek le. Őket nevezték szászoknak a magyarok. A betelepülő szászok pedig lecsapolták a mocsarakat, meghonosították a kor mércéje szerinti legmodernebb mezőgazdaságot és kézműipart, új településeket alapítottak, és élvezték a teuton lovagok, valamint a király feleségének, merániai Gertrúdnak feltétlen támogatását. Tiborc pedig imigyen öntötte ki lelke panaszát nagyurának, Bánknak:

„Van más kigázolás? – vitézkedést

Ugyan ne várjanak tőlem; de hisz’

A háborúban szabad fosztani.

E gondolat legjobbnak látszatott.

[…]

A jó merániak

Azt háború nélkül is megteszik; mert

Hisz’ a zsidók eleget fizetnek; a-

Kiket tulajdonképpen tán nem is

Lehetne embernyúzóknak nevezni,

Nyúzásra bőr kivántatik, holott

Azt a merániak magok lehúzták

Már csontjainkról; így tehát ezek

A húsba kénytelenek bemetszeni –

Igaz, hogy a metéltetett sikolt; de

Hisz’ arra nem szükség hallgatni, csak

Haszon lehessen […]”

Örök Tiborcunk örök panasza mellett a szikár tények a következők: a teuton lovagok bizony sajátjukként kezelték a magyar királytól kapott földet. Adómentességet élveztek, kereskedelmi, bányászati, vámszedési, árumegállítói joguk volt. Beszedték a dézsmát, saját pénzt verettek, saját mértéket használhattak. Miután 1213-ban meggyilkolták a királynét, Gertrúdot, a teuton lovagok kevesebb kiváltságot élvezhettek. De nekik már úgyis más terveik voltak: önálló országot akartak. És 1224-ben Hermann von Salza nagymester felajánlotta Honorius pápának a magyar királytól kapott és a kunoktól megszerzett területet, mint független államot a Szentszék hűbérében. Magyarul a nagymester elárulta királyát, és ki akart szakítani egy darabot annak országából. András azonban nem nézte tétlenül mindezt, és erős sereget küldött a lovagok ellen. S ki is szorította őket az országból, váraikat elfoglalta, birtokaikat elkobozta – a teutonok pedig Lengyelhonba menekültek…

…S itt térünk vissza Mazóviai Konrád lengyel herceghez, aki befogadta őket, és segítségüket kérte a poroszok elleni hadjárathoz. S letelepedtek a teutonok Kulmban, és két év múlva, 1226. március 26-án már megkapták a rimini aranybullájukat, mely országuk első alapítólevele lészen.

S hét év múlva kezdetét veszi egy új keresztes hadjárat, de immáron a poroszok ellen. És elkezdődik a lovagrend történek egyik legválságosabb időszaka. 1239. március 20-án meghal Hermann von Salza nagymester. Sikertelen háborút indítanak a novgorodi fejedelemség ellen, súlyos vereséget szenvednek el a mongoloktól, a Csúd-tavi csatában az oroszoktól, és a balti poroszok is fellázadnak ellenük. 1260. július 13-án a durbeni csatában is megverik őket a poroszok. Csak 1283-ra tudják leverni a lázadásokat és megszerezni a porosz területeket. Miután 1291-ben elesik a szentföldi Akkó, a lovagok végképp Európába teszik át székhelyüket. 1309-ben foglalják el Danzigot, és az év szeptember 14-én lesz új központjuk, fővárosuk Malbork – ahogy ők mondják: Marienburg, vagyis Máriavár. S ettől kezdve szinte állandó háborút viselnek Lengyelország ellen, ugyanis megpróbálják itt is azt, amit megpróbáltak a Magyar Királyságban. S ez a háborúskodás zajlik egészen a grünwaldi csatáig, ahol a lengyelek döntő győzelmet aratnak a német lovagok felett. Majd az 1454 és 1466 között zajló tizenhárom éves háborúban a rend maradék ereje, hatalma, befolyása is odalett. A háborút lezáró második thorni békében elveszítik porosz és pomerániai területeik kétharmadát, és a maradékot is csak lengyel hűbérként tarthatják meg. S a lassú agónia ettől kezdve megállíthatatlan.

De Malbork vára akkor is itt áll, és hirdeti a teuton lovagok egykorvolt hatalmát és erejét.

Áll Malbork vára a Nogat-folyó partján – és ez a világ legnagyobb téglavára. 1280-ban kezdték építeni a német lovagok. Harminc esztendőbe telt, míg felépült az első kolostor s a hozzá tartozó kápolna, káptalanház, dormitórium, refektórium és a zárt udvar. Így jött el a nevezetes dátum, a már emlegetett 1309. szeptember 14., amikor Siegfried von Feuchtwangen nagymester ide, Malborkba helyezte a rend székhelyét. S így lett Malbork a balti partvidék egyik legerősebb államának, a teuton lovagok államának központja, vagyis ahogy elkészült, kinőtte önmagát. Megpökték hát tenyerüket a pallérok meg az ácsok, és azonnal munkához láttak. És tovább építették a várat, ezúttal röpke negyven esztendeig. S lett a kolostorból árkokkal erősített, falakkal védett erőd. Hívták pedig ezt felső várnak. De nem feledkeztek meg az Úrról sem, úgyhogy a Miasszonyunk templomát meghosszabbították, hozzáépítették a Szent Anna-kápolnát, amely a nagymesterek temetkezési helyéül szolgált ezután. Alább, a középső várban kapott helyet a lovagi szállás, a nagy refektórium, az ispotály és a nagymesteri palota. Végül a század végére megépült az alsó vár, ahol a fegyverraktárak, gabonaraktárak és egyéb kiszolgáló épületek kaptak helyet.

A már emlegetett tizenhárom éves háború idején Ludwig von Erlichshausen nagymester kénytelen volt elzálogosítani az egész várat saját zsoldosainak, mivel képtelen volt fizetni őket. Bernard von Zinnenberg volt az a zsoldosvezér, aki zálogba megkapta Malbork várát – és el is adta mindjárt a lengyel királynak. A felső várban ettől kezdve megszűnt a kolostor, itt is élelmet tároltak. A Porosz Királyság idején is vár maradt Malbork, csak pénz nem volt soha a fenntartására. Majd jött az 1664-es tűzvész, ami óriási pusztulást vitt véghez a várban. Az újjáépítés pedig már barokk stílusban történt. 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig a jezsuiták gondozták Malborkot, majd a felosztás után porosz katonaság foglalta el. A refektóriumot lovardává alakították át, 1780-ban a nagymesteri palotában gyapotfonó műhelyt alakítottak ki.

1803-ban egy lelkes romantikus költő, bizonyos Maw von Schenkendorf írt tiltakozó cikket egy berlini lapba, amelyben követelte a vár rombolásának leállítását és az újjáépítés megkezdését. A napóleoni csapatok visszavonulása után meg is kezdődött a munka, és 1819 és 1850 között rekonstruálták a várat. 1900-ra befejeződtek a fellegvár helyreállítási munkálatai.

1945-ben a város súlyos károkat szenvedett a várral együtt. Az ismételt helyreállítási munkálatok 1957-ben kezdődtek el.

…És íme, a vár…

Íme a nagymesterek közül négy.

Itt van a híres Hermann von Salza – ő akarta kiszakítani Magyarországból a Barcaságot.

Itt a szintúgy híres Siegfried von Feuchtwangen, ő helyezte ide a rend székhelyét.

Itt van Albrecht von Hohenzollern nagymester, a rend egyik „hóhéra”. Ő az, aki a nürnbergi birodalmi gyűlésen megismeri Luther Mártont, és áttér az evangélikus hitre. A rend egyházi birtokait szekularizálta, és protestáns világi államot hozott létre Porosz Hercegség néven. 1525. április 10-én a krakkói piactéren tesz hűbéri esküt Zsigmond lengyel királynak, majd magát a teuton lovagrendet is feloszlatja, ám ezt sem a lovagok, sem a pápa, sem V. Károly nem fogadják el. Sőt, a császár új nagymestert nevez ki, Kronenbergi Waltert, aki a rend székhelyét átteszi Mergentheimbe.

Hát itt vannak ők, együtt, a régi nagymesterek. Az utolsó kivételével a keresztény lovagi eszmény hordozói, s a nagy püspök, hippói Szent Ágoston tanainak követői. Mert Szent Ágoston oldotta fel az ellentmondást a jézusi „ne háborúzz” parancsa és a lovagi élet között. A legnagyobb középkori gondolkodó vezette be a vallásba az „igazságos háború” fogalmát, s így lehetett tovább hadakozni Jézus nevében is Jézus nevéért, a magasba tartva a „bellum Deo auctore” zászlaját.

Itt állnak a vár belső udvarán, és valahová nagyon messzire néznek már. Túl a reneszánsz ablakokon, a kicsinyeit vérével tápláló pelikánon, és túl a lengyel sason…

A múlt mélységes mély kútjába néznek ők…

S abba néz a vártemplom csöndje is.

Nincsen talán nagyobb csönd ennél…

Az idő, a múlt, az elmúlás, az öröklét, a német lovagok és nagymesterek minden óhaja, hite, öröme és bűne benne üvölt ebben a csöndben. S persze a szentek kifürkészhetetlen, örök mosolya is…

Léptek visszhangoznak…

Léptek, melyek réges-régen elhaltak, eltűntek az elmúlás végtelen országútján. De most felhangzanak ismét, valahonnét, a múlt mélységes mély kútjából, hogy aztán egy ajtó mögött elhaljanak. Egy ajtó – amely mögött feltárulhatna a titkok birodalma, de nincs már senki, aki be merne lépni oda…

S a főoltár közepén tátongó lyukban szégyelli magát a huszadik század…

De a templom ajtaja még eredeti. 670 éves. S a gót betűs feliratok körben a falon emlékeztetnek a teuton múltra…

A lovagterem mennyezete még megmaradt. Boltíves, gótikus. Az újjávarázsolt kandallóban nem lobog a tűz – de most mégis, mégis tűz köré, meleg mellé gyűlnek a lovagok. S mi azt gondoljuk, hogy csupa-csupa romantikus és tiszta és fenséges dologról beszélnek. Pedig valószínűleg nem. De egy biztos: emberhez méltó gondjuk van…

S a lovagterem falán ott az utolsó vacsora freskója. Középen Júdás Jézussal márt egy tálba – de a háta mögé rejtett másik kezébe már az ördög teszi bele a harminc ezüstpénzt…

Ha más nem is, de legalább ez a pillanat örök.

Ha mást nem is, ezt felismerjük.

A lovagok lépteit pedig örökre elnyeli az elmúlás…