– Hogyan fogadta a hírt, miszerint az olasz kormányfő, Mario Draghi aláírta azt a levelet, mely elítéli Magyarországot a kiskorúak védelmére hozott törvény miatt? Tizenhét ország vezetője azzal vádolja a magyar kormányt, hogy a törvény hátrányosan különbözteti meg az LMBTQ-közösség tagjait.
– Megdöbbenéssel vettem tudomásul. Csak annyit mondhatok, hogy mi egy másik Olaszország vagyunk, nem tudunk azonosulni a kormányfő álláspontjával. Magyarország nemzetközi összefogást és támogatást érdemelne bátor döntéséért. Különösen azért, mert nem fél attól, hogy meghallgassa az állampolgárok véleményét. Ennek bizonyítékaként népszavazásra bocsátotta a viták kereszttüzébe került törvényt. Jó lenne, ha lenne egy nemzetközi fórum, ahol a nyugati államok polgárai is nyíltan véleményt nyilváníthatnának és elmondhatnák, hogyan szeretnék nevelni a gyermekeiket. A valóság ugyanis az, hogy az olasz szülők is boldogok lennének, ha gyermekeiket ideológiáktól mentesen, saját világlátásuk szerint nevelhetnék.
– Ezt nem támogatja az olasz politika?
– Ma Olaszországban a jogalkotók még több teret engednének az LMBTQ-ideológiák terjeszkedésének az iskolákban és még kevesebb szabadságot a szülőknek, hogy megvédhessék gyermekeiket a kártékony befolyásoktól. A napokban személyesen találkoztam Alessandro Zan képviselővel, a homotranszfóbiát büntető törvénytervezet kezdeményezőjével. Egy levelet szerettem volna átadni neki, amely több ezer olasz család aggodalmait gyűjtötte össze. Zan képviselő csak annyit válaszolt: „Nem lehetünk homofób ország, mint Magyarország és Lengyelország.” Aztán sarkon fordult, és válasz nélkül otthagyott. Én csak annyit kiabáltam utána tehetetlenségemben: „Attól lenne homofób, amiért megengedi a szülőknek, hogy szabadon neveljék a gyermekeiket?” Ő még csak hátra sem fordult, hogy a szemembe nézzen, csak elment. Ilyen a baloldali politika, képtelen valódi választ adni az állampolgároknak vagy meghallgatni a véleményüket.
– Mit gondol a magyar népszavazásról?
– Azt hiszem, hogy a referendum rendkívüli horderejű dolog, hiszen még nagyobb szabadságot biztosít a magyar állampolgároknak, hogy maguk dönthessenek, és válaszukkal megerősítsék vagy elutasítsák a kormány rendelkezését. Ez lehetőséget ad arra is, hogy Magyarország végre megszabadulhasson a nemzetközi stigmától, a hamis vádaktól, amelyek azt állítják, hogy homofób ország. A magyaroknak azonban a helyes döntés meghozásához szükségük van arra, hogy tudják, mi történik a nyugati országok iskoláiban.
– Miért? Mi történik Olaszországban?
– Az olasz családoknak egyedül kellett megvívniuk a szabad nevelésért folytatott harcukat, civil szervezetek, keresztény mozgalmak, élet- és családvédők összefogásával. Az általam vezetett és létrehozott civil szervezet, amelynek már az elnevezése is önmagáért beszél – El a kezekkel a családtól! – 2013-ban jött létre nagyon nehéz, reménytelennek tűnő történelmi pillanatban. Azokban az években az olasz családok arra lettek figyelmesek, hogy az iskolák falai közé veszélyes és káros ideológiák szivárogtak be, anélkül, hogy a szülőknek tudomása lett volna róla, vagy beleegyezésüket adták volna hozzá. A diszkrimináció és rasszizmus elleni nemzeti iroda nemi különbségeket bemutató propagandafüzeteket kezdett el terjeszteni az iskolákban. Egyértelmű volt, hogy mindezt a szülőktől elrejtve szerették volna megvalósítani, útnak indítva a gyermekek ideológiai indoktrinációját. Első pillantásra úgy festett, mintha a különböző vallások, etnikumok, kulturális és társadalmi csoportok elfogadásáról lenne szó. A valóság azonban az volt, hogy a homoszexualitás elfogadására irányuló nyílt propaganda volt a kiadványokban. Ez volt az a pillanat, amikor egy konferenciát követően több család összefogásával megszületett a szervezet, amelynek az elsődleges célja az volt, hogy felhívja a figyelmet az aljasul lappangó veszélyre, amely nemzetünkre, gyermekeinkre leselkedett, s tájékoztassa a családokat, hogy mire is megy ki a játék.
– Mi történt ezt követően?
– Egyetlen pillanatra sem álltunk meg az elmúlt kilenc évben. Az iskolákban elkövetett visszaélések tömegesen fordultak elő, nem győztük kivédeni a gyermekeket érő támadások tömkelegét. Szisztematikusan összegyűjtöttük a családok tiltakozásait: a gyermekek elbeszéléseiből ébredtek rá arra, mi folyik az osztálytermekben. Ismeretlen személyek és társaságok engedély nélkül léptek be az iskolákba és szexuális felvilágosítást tartottak, a nemváltoztatás lehetőségeit illusztrálták, a homoszexualitást népszerűsítették az iskolákban, nyomatékosítva, hogy nem léteznek nemi különbségek, az lehetsz, aki akarsz, nem léteznek biológiai korlátok. A propaganda már az alsó tagozatokban, az óvodákban, bölcsődékben elkezdődött. Mi a családok elkeseredett jajkiáltásainak a szóvivőjévé váltunk, támogatva őket, hogy visszaszerezhessék a neveléshez való szabadságukat.
– Mit sikerült elérniük?
– 2018-ban óriási győzelmet arattunk, hiszen az oktatási minisztérium elfogadta azon javaslatunkat, hogy az iskolák kötelesek értesíteni a családokat minden olyan tanterven kívüli programról, amely az intézet falain belül történik. Amennyiben a szülők nem járulnak hozzá, dönthetnek úgy, hogy gyermekeik távol maradnak a szóban forgó foglalkozástól, és közben egy másik iskolai tevékenységen vesznek részt. Többéves harc után értük el a családokkal közösen, hogy a szülők véleményt nyilváníthassanak, vagy egyáltalán beleszólhassanak gyermekeik iskolai nevelésébe. Ez rendkívüli erőfeszítéseket, konferenciák szervezését, újságcikkek, nyilatkozatok közzétételét igényelte. Ezért az eredményért több nyugat-európai ország is irigykedve tekint ránk, hiszen Spanyolországban, Angliában, Franciaországban, Németországban a szülők keze már meg van kötve. Elképzelhetetlen, hogy ellenvetésüket fejezzék ki a genderideológia iskolai oktatásával kapcsolatban, vagy felmentést kérjenek a gyermekeiknek. Ha ezt teszik, akkor azonnal a homofób stigmát ragasztják rájuk és megrovásban részesülnek. Olaszországnak idáig sikerült feltartóztatnia a genderideológia egyeduralmát, bár a nyomás itt is óriási, hiába védi az olasz alkotmány a szabad neveléshez való jogot. Ez a szabadságjog a Zan-féle törvény célpontjává vált.
– Mit gondol a kiskorúak védelmében hozott magyar törvényről?
– Azt hiszem, hogy ebben a történelmi pillanatban Magyarország Európa fáklyájává vált. A törvény a civilizációról tett tanúbizonyságot és arról, hogy egy demokratikus államnak a kiszolgáltatottak védelmét kell képviselnie, a fejlődésben lévő kiskorú gyermekekét, akik a demagógia első számú célpontjává váltak. Magyarország fáklya Európa számára, amely bizonyítja, hogy a családok és a fiatal generációk megmentése politikai akarat kérdése. Bátran állást mer foglalni és kijelenteni, hogy a nevelés a családok kizárólagos joga. Abban reménykedünk, hogy a többi európai ország is követi a példáját. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a törvénynek semmi köze a másság elfogadásához. Mi, olasz pedagógusok rendkívüli figyelmet fordítunk arra, hogy nyitottak legyünk a különbözőségekre, a vallási, etnikai vagy bármifajta másság elfogadására. Minden gyermeket úgy és annak fogadunk el, aki. A magyarok sem bizonyos kategóriákat vagy közösségeket utasítanak el, hanem azt az ideológiai nyomást, amely behatol a családok intim szférájába és antropológiai elhajlások irányába vezeti a fiatalokat. Az olasz családok aggodalommal szemlélik mindazt, ami Olaszországban történik, és óriási elismeréssel azt, ami Magyarországon. Őszintén szólva irigylik a magyar családokat, amiért támogatásban és védelemben részesülnek, és szavazással juttathatják kifejezésre azt, hogy hogyan szeretnének élni a hazájukban. Csak abban reménykedhetünk, hogy Európa felismeri Magyarország úttörő szerepét, és – mint fáklyát – követni fogja.
Borítókép: Családvédő felvonulás Veronában 2019-ben. Fotó: Filippo Monteforte
