Az elmúlt 250 évben a klasszikus liberalizmus korábban nem látott haladást hozott. Nem fog egyhamar füstként eltűnni. De komoly próbatétel előtt áll, csakúgy, mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor a bolsevizmus és a fasizmus rákos sejtjei belülről kezdték el pusztítani a liberális Európát
– írja a napokban megjelent cikkében a magát liberálisnak valló The Economist brit hetilap, amely cikksorozatban foglalkozott a klasszikus liberalizmusra veszélyt jelentő progresszív baloldallal. Ezeket az írásokat itt és itt szemléztük.
A magazin szerint a populisták mind a jobb, mind pedig a bal oldalon az állítólagos elitizmusa és kiváltsága miatt támadják a liberalizmust. A szerző szerint Amerikában a jobboldali támadás például a nemrég elfogadott és a legfelsőbb bíróság által is jóváhagyott texasi abortuszellenes törvényben nyilvánul meg.
A The Economist szerint a baloldali támadásokat már nehezebb értelmezni.
Az illiberális baloldal és az olyan klasszikus liberálisok céljai, mint a The Economist, sok dologban átfedést mutatnak. Mindketten úgy gondolják, hogy az embereknek lehetőséget kell adni a boldoguláshoz szexuális irányultságuktól vagy fajuktól függetlenül. Szintén mindketten gyanúval tekintenek a tekintélyre és a mély beágyazottságú érdekekre. Hisznek a változás kívánatosságában.
Azonban a klasszikus liberálisok és az illiberális progresszívek ellentétes módon gondolkodnak arról, hogy ezeket a célokat miként kellene elérni
– fogalmaz a lap. A klasszikus liberálisok nem ismerhetik a haladás pontos irányát. Annak spontánnak kell lennie, és alulról felfelé építkezőnek – és a hatalmi ágak elválasztásától függ, hogy egyetlen személy illetve csoport se gyakorolhassa hosszabb ideig a hatalmat. Ezzel szemben az illiberális baloldal a saját hatalmát helyezi a dolgok középpontjába, mivel biztosak abban, hogy az igazi haladás csak akkor lehetséges, ha aktív közreműködésükkel lebontották a faji, szexuális és egyéb hierarchiákat.
A klasszikus liberálisok hisznek a tisztességes előfeltételek megteremtésében, és úgy gondolják, hogy a legjobb, ha az események verseny révén alakulnak. A progresszívek a »méltányosság« erőltetésében hisznek, azokban a kimenetelekben, amelyeket ők tartanak igazságosnak
– az újság példaként a tudós és aktivista Ibram X. Kendit idézi, aki szerint minden „színvak” politika, ideértve a gyermekek egységesített tesztelését is, rasszista, ha annak végeredményeként növekednek az átlagos faji különbségek, akármilyen felvilágosultak is voltak a háttérben rejlő szándékok.
A régi iskolához tartozó progresszívek továbbra is a szólásszabadság bajnokai. De az illiberális progresszívek azt gondolják, hogy a méltányosság azt kívánja meg, hogy a pálya a kiváltságosok és a reakciósok ellen lejtsen
– véli a The Economist, hozzátéve: ez a szólásszabadság korlátozását jelenti az áldozatiság egy olyan kasztrendszerének bevezetésével, amelyben a feljebb elhelyezkedőknek maguk elé kell engedni azokat, akiknek jobban szükségük van a megerősítő méltányosságra. Ez azt is jelenti, hogy az állítólagos reakciósokat pellengérre helyezik, megbüntetve őket, ha olyan dolgokat mondanak, amelyek úgy értelmezhetők, hogy az elbizonytalaníthat egy kevésbé kiváltságos személyt. Ennek az eredménye aztán az ujjmutogatás, az „eltörlés” és a platformok megtagadása.
Milton Friedman egyszer azt mondta, hogy az a társadalom, amely az egyenlőséget a szabadság elé helyezi, úgy végzi, hogy ott sem egyenlőség, sem pedig szabadság nem lesz. Igaza volt
– állapítja meg a hetilap. A szerző szerint az illiberális progresszívek azt gondolják, hogy náluk van a mesterterv az elnyomott csoportok felszabadítására. Valójában az ő programjuk nem más, mint az egyén elnyomása – és ebben a tekintetben nem sokban különbözik a populista jobboldal terveitől.
