Mindennapos élmény az az ismert progresszív attitűd, ami minden olyan értelmezést és törekvést, amely nem illeszkedik bele a fősodorbeli nemzetközi politikai divatba, kártékonynak, antidemokratikusnak tételez, de leginkább emberiségellenesnek. Egyszerre kínos és vicces, hogy ennek a jelenségnek ismert képviselői szívesen nevezik ódivatúnak, ha például arról van szó, hogy a jelenlegi kormány a tradicionális zsidó–keresztény értékek védelmében utasít el valamilyen aktuális őrületet.
Sablonlepedékes nyelvvel ismételgetik azt a közhelyszótárt, ami valaha valahogy a fejükben ragadt, hozzásimítva az épp futó újhullám szalagcímeit.
Másfelől – vetheti a szememre a művelt olvasó – mindez kezd unalmas lenni. Hiszen először ezek a dolgok valóban rémisztőek voltak, és iszonyatos ostobaság pusztít, de lassan oly mindennapos ismeretélménnyé vált, hogy „veszett a világ”, hogy az erről szóló lamentálás már a közélettől csúzos könyökünkön jön ki.
Meglehet, csakhogy egyrészt nem adhatjuk fel a reményt, hogy az a nyugati kultúra, aminek magunk is részesei vagyunk, képes az öngyógyításra, másrészt különösen fontos észrevennünk, ha akadnak reményre okot adó jelek. Számos betegség gyógyításának előfeltétele, hogy a beteg tisztában legyen állapotával: betegtudata legyen és gyógyulni akarjon.
Innen nézve is kifejezetten biztató jelnek tekinthetjük a konzervatívokkal szemben ádáz hangú közegben is referenciának számító, nagy múltú, The Economist című újságban egy hete publikált, How did a loose set of radical ideas leap from campus to American life? című terjedelmes esszé megjelenését és a megjelenés helyét.
Engedjék meg, hogy a londoni hetilap hasábjain olvasható munkából hosszabban parafrazáljak pár gondolatot:
„A Latinx vagy a Latinx+, a szélsőprogresszív körök egykori szava, ami ráadásul a latin közösség mindössze négy százalékának tetszik, beivódott a mainstreambe, a Fehér Ház is használja, elnöki beszédekben is szerepel.” És: „A nyelvi és egyéb szimbolikus változások erősen érintik Amerikát. San Francisco oktatási szervezete, bár fontosabb dolgaik is lettek volna, azzal foglalkozott, hogy eltávolítsa Washington és Lincoln nevét az iskolából.”
Majd így folytatódik az írás, számos további példa ismertetése után:
„Ez határozza meg az új amerikai baloldalt, aminek ugyan még nincs neve, de mondjuk, hogy balliberálisok, a társadalmi igazságosság híveit és mindenfajta etnikai csoport közti különbséget a strukturális rasszizmussal azonosítanak. A változás feltételének tartják, hogy a nyelv változzon és a privilégiumok leépüljenek. […] Mindennek már országos hatása van, újságokra, a Demokrata Pártra […]. Mindennek az alapja az elégtelen egyetemi körülmények és a könnyen fogyasztható, könnyen aktivizmussá formálható ideológia.
[…] Amint azt vezető szociálpszichológusok írják, az úgynevezett safetyism lett az irányadó ideológia, azaz az érzelmi biztonság prioritása, ami a sértő elemek kiiktatásával fenntartható, lásd a nem kívánatos előadás megszüntetése.
A hatvanas évek represszív toleranciája kulminálódik. Tudós-aktivisták sikerkönyveket írnak, amelyek összekapcsolják a kapitalizmust a rasszizmussal, mint egymás szükséges elemeit. […] Mindeközben fegyverként kezdték használni a közösségi médiát, és az ismert utat járták be: liberálisokból progresszívek, majd nyílt totalitáriusok lesznek.”
A szerkesztőségeket is érintette a demográfiai csoportok arányos tükrözésének igénye. Egy baloldali újság, a The Intercept újságíróját rasszizmussal vádolták, amiért egy BLM-kritikus feketével közölt interjút. Bocsánatot kellett kérnie.
A konzervatívok és a mérsékeltek nem változtak ez ügyben, a demokratáknál azonban a régi negyven százalék helyett ma már hetven gondolja, hogy a feketék a rasszizmus miatt nem tudnak előrelépni.
Sokkal inkább a fehér liberálisok, mint a feketék gondolják, hogy a pozitív diszkrimináció helyes.
Ráadásul a tendencia romlik:
„2008-ban Obama még kritizálta a lelkésze szentbeszédeit, mert túlzottan felnagyította az amerikai rasszizmust. Ma a lelkész gondolatai vannak divatban. Clinton és Biden is balosabban beszélnek a rasszizmusról és a klímáról, mint Obama.”
Mindez a maga hipokrita módján az üzleti világban is megjelenik, mint a cikk rámutat:
„Floyd halála óta a legtöbb óriáscég rengeteg pénzt ölt egyenlősítési projektekbe. A vállalati woke-éberség kihívása: egyetemi nyelv nélkül átvenni a fennmaradáshoz fontos elemeket (lásd bojkott), az identitáspolitikát elfogadják, miközben elutasítják a baloldal kapitalizmuskritikáját.
Az álszentség látványos, a Salesforce például rengeteg társadalmi igazságosság ügyet támogat, de 2,6 milliárd dollár után nem fizetett szövetségi adót.”
S végül a teljes elhülyüléshez vezető út: „Az »éberség« új célpontja az iskolai osztályterem lesz. Lesz etnikai témájú óra. A matekfeladatok egyhatoda társadalmi vonatkozású lesz. Oregonban nem kell tudni majd olvasási, írási, számolási jártasságot mutatni az érettségihez, mert ez segíti a nem fehér gyerekek előmenetelét.”
Az pedig már csak hab a tortán, hogy az átfogó elemzés arra jut: mindebből az is következik, hogy a baloldal hagyományos témái – például a szegénység – mellőzve lettek.
Nos, történetesen (mások mellett) a magyar miniszterelnök évek óta beszél arról, hogy a neomarxisták kerülnek egyre inkább nyeregbe, akik megeszik, megették a liberálisokat. Az újbaloldal – címkézze magát akárhogy is, sőt mint itthon, álljon össze akár az újnyilasokkal – jelenti a valódi veszélyt a hétköznapjainkra.
Nem csupán a haza, a család, a hagyomány, de a teljesítmény, a magántulajdon is a megvetendőtől az üldözendőig tartó skálán helyezkedik el az új nyelv gyilkos Paprikajancsi-hadosztályai számára.
Az ezzel való szembehelyezkedés az épeszű önvédelem kulcsa.
Kétségtelen, hogy mint minden társadalmi ütközetben, itt is megtörténhet, hogy szalonképtelen túlzások, felesleges bántások, méltatlan szavak hagyják el olykor annak az – amúgy széles értékhorizonton mozgó, de a tradicionális zsidó–keresztény értékeket közös kötőszövetnek tekintő – közösség egyes reprezentánsainak is a száját, tollát, akik amúgy az értékmentésben „hitsorsosaink”. Ilyen esetekben az önkorrekció és az adott szavaktól történő elhatárolódás az erő jele.
Mindösszesen azonban – s erre mutat rá az idézett esszé is – nem valami ásatag múlt renitens képviselője, aki a szabadságot és a demokráciát, a mérhető teljesítményt meg kívánja óvni a politikai divat slágerénekes képviselőitől, akik az ideológiát a cselekvés elé helyezik, cselekvő politikájuk pedig az önfeladás – hanem egy nemzetközileg is mind fontosabb irányzat képviselője. Elemi értékeink őrzője.
Annak a mentalitásnak és a belőle következő politikai mozzanatoknak, amelyeket fentebb körüljártunk, természetesen eltérő a társadalmi reakciója is, attól függően, hogy a nemzeti emlékezetnek milyen keretei vannak.
Mi, akik láttunk még szovjet laktanyát saját fővárosunkban, ismertük a kommunista represszió véres és lágyabb (de úgy is undorító) mindennapjait, joggal bízhatunk abban, hogy a kollektív emlékezetünk éppúgy megóv az újmarxista rohamosztagoktól, mint az oltás a koronavírustól.
Mind a kettő az életet veszélyezteti, ha szervezetünk nem termelt ellene ellenanyagot. A kommunizmus magyarországi áldozatainak – a mártíroktól azokon át, akiknek „csak” azt kellett elszenvedniük, hogy életük javát a szovjet érában élték le – szenvedései nem voltak hiábavalók, ha hihetünk abban, hogy mindez megteremtette a közösség ellenanyagát Krakkótól Marosvásárhelyen át Pozsonyig, Szabadkától Munkácson és Kisvárdán át Körmendig, hogy megóvjuk magunkat az önsorsrontó hiábavalóságoktól.
Azonban, ahogy a hagyomány is csak addig élő, amíg újra és újra beépülhet a mindennapok praxisába, az elszenvedett évtizedek nyújtotta védőréteg is csak addig hat, amíg képesek vagyunk a kollektív emlékezetben tartani közös múltunkat, egyúttal triviálisnak tekinteni a közös értékeink minimumát.
Hagyomány, közös értékek: mindez olyan az irreguláris, de mindenhol csapatokat verbuváló újmarxista hadtestnek, mint ördögnek a tömjénfüst.
A kór azonosítása s betegségként való detektálása elkezdődött, és akik minderre régebben hívták fel a figyelmet s kezdték meg a védekezést, azoknak komoly társadalmi versenyelőnyük lehet.
Végül is pofonegyszerű dologról van szó, ezért lehetünk reménykedők: a család szentsége természetes, a hazaszeretet evidens, a társadalmi valóság az, amit megélünk, nem pedig az, amit annak akarnak beállítani, a szabadság az, amit annak érzünk, és nem az, amit a kommunisták (nevezzék bárminek is magukat) annak tételeznek. Ami most zajlik, Weöressel szólva: „Dülöngő évek. Sok mellébeszélés.” De az inga előbb-utóbb visszalendül.
A szerző közíró, tanácsadó
Borítókép: Jobboldali tüntetők és ellentüntetők állnak szemben egymással a szövetségi bíróság portlandi épületénél 2020. augusztus 22-én. A nemet mondunk a marxizmusra mottóval megrendezett demonstrációra baloldaliak, magukat antifasztának mondók és a Black Lives Matters mozgalomhoz tartozók baloldali és csoport ellentüntetéssel válaszoltak az Oregon állambeli városban. Fotó: MTI/AP/The Oregonian/Brooke Herbert
