Kire nézne Wallenberg szomorúan?

Történelemhamisítással vádolja Magyarországot egy svéd írónő, közben megragadja az alkalmat arra, hogy a szólásszabadság sárba tiprásáról is értekezzen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Magyarországba rúghasson. De csak néhány öngólra futotta.

A múlt hétvégén egy svéd író-újságíró, akit épp egy éve választottak a Svéd Akadémia tagjává, úgy gondolta, végigsétál Budapesten. Ingrid Carlberg véletlenül sem a békemenethez csatlakozott, hanem olyan helyszíneket járt be, amelyekhez kellemesen hozzápasszintható mindazon unalomig ismételt vád és klisé, amelyekkel évek óta tematizálja a baloldali nyugati politika és média a Magyarországról alkotott képet. 

Ahogy a teljes svéd média, úgy ő sem említi meg a több százezer embert megmozgató békemenetet, sem az 1956-os forradalmat, ennek ellenére – vagy talán épp ezért – érdemes végigjárni a svéd asszony útját is, amiről kétoldalas cikket kanyarított a magát független liberálisnak valló, de inkább kultúrmarxista Dagens Nyheter hasábjaira, amely Svédország legnagyobb napilapja. 

Bár a Wallenberg szomorú lenne a mai Magyarország történelemhamisítását látva címmel publikált írás a vasárnapi kultúramellékletben kapott helyet, gyakorlatilag kizárólag politikáról szól, mégpedig egyoldalúan, lejárató szándékkal.

Már a cikk bevezetőjében kijelenti, hogy Magyarországon a történelemhamisítás dominál, és az ország nem ismeri el a felelősségét a holokausztban. Írja egy olyan ország állampolgáraként, ahol az állam elutasította a holokauszttagadás büntethetőségét, szemben Magyarországgal, ahol 2010 óta ugyanez börtönnel sújtható. Carlberg a Szabadság térről indul, és A német megszállás áldozatainak emlékműve kapcsán kezdi kesergését holokauszttagadásról, történelemhamisításról. Hogy a hét éve álló emlékmű meglátogatásának aktualitását mi adta, nem derült ki, de sejthető.

Már a cikk elején sikerül két egymást követő mondatban leírnia egy ellentmondást. Azt állítja, hogy Magyarországon  igen korlátozott a szólásszabadság, majd azt, hogy a német megszállási emlékműnél mindennap demonstrálnak és évek óta hirdetik nejlonokba csomagolva, micsoda hazug szobor áll a szabadságról elnevezett téren. Miután körbejárta az emlékművet, átmegy a régi Józsefvárosi pályaudvarra, amely fontos helyszíne volt a svéd diplomata, Raoul Wallenberg zsidómentő munkájának. 

Itt a Sorsok Háza a téma, amivel – azon kívül, hogy az Orbán-kormányhoz köthető az alapítása – az a legfőbb gond a szerző szerint, hogy nem kap benne teret a magyarok holokausztban betöltött felelőssége. Innen egyenesen vezet az útja a FreeSZFE „Főiskolához”, ahol Raoul Wallenbergől kell előadást tartania, de a róla szóló könyv szerzője maga is zavarba jön a diákoktól, akiknek nem tud már többet mondani a civil kurázsiról, hiszen annál jobban senki sincs birtokában ennek, mint akik fellázadtak az orbáni oktatás- és kultúrpolitika ellen. Innen átballag a Hadik kávéházba, ahol jól megválasztott írók mesélhették el, egy habos kávé mellett, hogy micsoda kultúrdiktatúra van. Ennek ékes példája, hogy az LMBTQ-mesekönyvet száműzték az iskolákból, és Jókai Mór műveit sem lehet a feminista narratíva szerint aktualizálni. Az elkeseredett írók végül megkérdezik, menekülhetnének-e abba az országba, ahonnan Wallenberg is származik.

Az utolsó kérdésre valaki már megadta korábban a választ, épp 15 éve.

El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!

 — hangzott akkor a felszólítás. Tudjuk, Svédország is tárt karokkal, felső korlát nélkül várja a menekülteket.

Persze nem árt végiggondolni, hogy mennyire éri meg abba rendkívül demokratikus országba költözni, ahol az elmúlt három évben átlagban minden napra esett egy, elsősorban migrációs hátterű bandák által elkövetett lövöldözés, amiben 170 ember halt meg, és ahol az országos rendőrfőnök maga nyilatkozta a napokban, hogy az erőszakos bűnözés felemészti az egész demokratikus társadalmat. Vagy abba az országba, ahol a zsidók tényleg félelemben élnek az „új kisebbség” miatt, és ahol keresztény templomok mellet zsinagógákat is felgyújtanak az iszlamisták.

A szerző felvétele

A jelenből térjünk vissza a múltba. Carlberg morális magasságokból oktatja ki a magyarokat a holokausztban játszott szerepükért. Úgy általánosságban. A magyarok felelősek a magyarországi zsidók deportálásáért. Közben persze a svédek a hősök, akik még ebben a pokoli országban is azon dolgoztak, hogy megmentsék az áldozatokat. Nem vitatva Raoul Wallenberg emberfeletti, mindannyiunk számára példaként állítható hősiességét és emberi nagyságát, érdemes pár gondolatot Svédországnak a II. világháborúban játszott szerepéről is ejteni. 

Bár az ország deklaráltan semleges maradt a háborúban, de profitot azért termelt belőle, azaz úgy jött ki nyertesen a világégésből, hogy elvileg részt sem vett benne. Már Winston Churchill is úgy vélte, hogy Svédország figyelmen kívül hagyta a háború nagyobb morális kérdéseit, és mindkét oldalt haszonszerzés céljából szolgálta. Svédország a háború első éveiben évi tízmillió tonna vasércet szállított a Harmadik Birodalomnak. Ha ezt nem tette volna – puszta anyagi érdekből –, a háború jóval hamarabb véget érhetett volna, és így a deportálások is. Svédország önként és haszonszerzési céllal szövetkezett a nácikkal. Emellett a németek szabadon használhatták a svéd vasutakat, szállíthatták csapatait Norvégiából Finnországba. És talán az is említést érdemel, hogy 8000 svéd önként csatlakozott a szovjetek elleni finnországi művelethez, és 180-an a Waffen SS-be is beálltak.

Raoul Wallenbeg szomorú lenne, ha a mai Magyarországot látná, állítja az írónő. Feltehetően akkor is szomorú volt, amikor életveszélyes körülmények között mentette Budapestről a zsidókat, miközben hazája nyerészkedett a háborún. Feltehetően most is nagyon szomorú lenne, ha hazájára tekintene, és látná, hogy az milyen önfeladó politikát folytat hosszú idő óta, aminek következtében két-három évtizeden belül kisebbségbe kerülhet a svéd lakosság a saját hazájában.

Szerző: A Mediaworks–Hírcentrum svédországi tudósítója 

A borítókép a szerző felvétele