„A média politikai játékos lett az ideológiai harcban”

– Amerikában sok konzervatív egyfajta modellként tekint Orbán Viktorra – mondta lapunknak Jeff Jacoby amerikai konzervatív publicista. A Boston Globe kolumnistája ugyan már a diaszpórában – a Budapest után – a világ második legnagyobb magyar városaként emlegetett Clevelandben született, de a mai napig büszke magyar származására, és felkerült a legbefolyásosabb amerikai zsidók 50-es listájára is. Az elismert újságíróval az amerikai politikáról, az útjukat kereső konzervatívokról, a liberális média politikai szerepvállalásáról és a magyarországi gyökerekről beszélgettünk.

Fotó:

– Ez mit jelent a gyakorlatban?

– Van ennek egyfajta dermesztő hatása – az emberek vonakodnak véleményt nyilvánítani bizonyos témákkal kapcsolatban, olyannyira szélsőséges lehet a rá válaszul kapott reakció. Ez már egy ideje jelen van a közéletben, de a George Floyd-ügyet követő felfordulás után mindent elöntött az őrület… Egyes újságoknál, például a New York Timesnál és a Philadelphia Inquirernél szerkesztőket bocsátottak el, mert ellentmondásos véleményeket megfogalmazó publicisztikákat tettek közzé. 

Miközben egy publicista feladata természetesen a véleménynyilvánítás, most van egyfajta nyomás, miszerint jobb bizonyos témáktól távol maradni, amennyiben nem a „jóváhagyott” álláspontot osztod. 

Amerikában most nagy fokú öncenzúra uralkodik, és nem csak a médián belül. Egy közelmúltban publikált felmérés szerint a lakosság 62 százaléka inkább nem fejezi ki nyíltan az őszinte véleményét, mert fél az esetleges reakcióktól. Az viszont nem egészséges egy szabad társadalomban, hogy sokan azt hiszik, jobb, ha nem mondanak semmit. Már eleve nagy társadalmi mélységeket éltünk meg, aztán jött Trump, aki csak még továbbfeszítette a határokat. Jobb- és baloldalon is egyre többen húzódtak vissza ideológiai zugaikba. Ez persze nem csak Amerikában van így, elég csak a közösségi média toxikus közegére gondolni: az emberek hír- és véleménybuborékokat építenek maguk köré, és csak a saját álláspontjukat akarják visszahallani, megerősíteni. 

– Nem volt elégedett Trumppal mint elnökkel? 

– Őszintén? Egyáltalán nem szerettem Trumpot. Borzalmas személyiségnek tartom, nagyon durva, elnökhöz nem méltó volt a kifejezésmódja. A karaktere tovább mélyítette a már meglévő társadalmi sebeket, nyelvhasználata pedig még intoleránsabbá tette a másik oldalt. Szerintem nagyon fontos, hogy egy politikai vezető milyen nyelvezetet használ. Nem istenítek egyetlen politikust sem, de az nem kérdés, hogy jelentős hatással vannak a társadalomra.

– Kit tart a történelem legjobb amerikai elnökének?

– Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra az időszakra, amikor Ronald Reagan volt a Fehér Házban. 

Reagan volt az első elnök, akire szavaztam, és a mai napig azt gondolom, hogy ő a modern kor legjobb amerikai elnöke, senki még csak meg sem közelítette őt a második világháború vége óta.

Természetesen ő sem volt tökéletes – egyik politikus sem az –, de világos elképzelései voltak, és nem véletlenül volt az a beceneve, hogy „a nagy kommunikátor” (The Great Communicator – a szerk.). Egyedülállóan felemelő és meggyőző kifejezésmódja volt, és ehhez megnyerő modor társult. Befogadó és szívélyes volt, nem pedig harcias. Persze, biztosan találni olyanokat, akik nem kedvelték Reagant, de okkal volt népszerű az amerikai közösség körében, és a világra gyakorolt ​​befolyása is mélyreható volt. Szerintem ő volt az, aki – Margaret Thatcherrel és II. János Pál pápával együtt – lényegében átsegítette a Nyugatot a hidegháborún. 

Nekem, akinek az apja az egykori Csehszlovákiában született, és a kommunisták hatalomra kerülése után vándorolt ki az Egyesült Államokba, nagyon fontos volt a kommunizmus elleni küzdelem.

– Van most olyan politikus az amerikai közéletben, akit hasonló karakternek tart?

– Nem igazán. Ha most körülnézek, nem látok egyetlen politikust sem, aki olyan méltóságteljes lenne, mint amilyen Reagan volt. Ehelyett inkább mindenki reflexszerűen, meggondolatlanul cselekszik, hiányzik a megfontoltság: szorosan ragaszkodnak a pártvonalhoz, automatikusan támadnak mindent, amit a szemben álló párt tesz, és leginkább csak a saját újraválasztásukra koncentrálnak. Ám a szörnyű válságok idején kiemelkedő politikai vezetőkkel áldotta meg az Isten Amerikát: Abraham Lincolnnal, Franklin D. Roosevelttel és Ronald Reagannel. Őszintén remélem, hogy van ebben az országban még elég kapacitás ahhoz, hogy Reaganhez hasonló politikusok emelkedjenek fel akkor, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.

– Mit jelent most Amerikában konzervatívnak lenni?

– Ez egy jó kérdés. Épp múlt héten írtam egy publicisztikát annak kapcsán, hogy Tom Cotton arkansasi republikánus szenátor beszédet tartott a Reagan elnöki könyvtárban, és azzal érvelt, hogy Ronald Reagan és Donald Trump egyaránt ugyanazt az utat járta, azaz a republikánusoknak nem kell két különböző irány közül választani. Én egyáltalán nem értek egyet ezzel a premisszával. A republikánusoknak választaniuk kell. 

Szerintem a Republikánus Párt vagy Reagan-féle lesz vagy Trump-féle, de nem lehet mindkettő.

 Válaszolva tehát a kérdésre, pontosan ez az, ami jelenleg megosztja a tábort, amikor arról van szó, hogy mit jelent ma konzervatívnak lenni. Kifelé néző, optimista és internacionalista, mint Reagan vagy befelé néző, sértődött és populista, mint Trump? De a konzervatívoknak egyébként mindig is megvoltak az effajta belső ideológiai vitáik, és ez normális. Sok konzervatív ma már kifejezetten nacionalista álláspontot képvisel. 

Egyébként sokan nagy tisztelői Amerikában Orbán Viktornak, egyfajta modellként tekintenek a magyar miniszterelnökre, illetve az általa képviselt irányra.

 Közéjük tartozik egy barátom, Rod Dreher is, aki most épp Budapesten él. (Rod Dreher amerikai konzervatív író-újságíró, a The American Conservative című magazin vezető szerkesztője – a szerk.).

– Trumpra visszatérve, a liberális média által felnagyított harsány és megosztó személyiségét ugyan lehet szeretni vagy nem szeretni, de az elnökségének van néhány vitathatatlan érdeme is. Gondolok itt például az Izrael-politikájára, pontosabban az Ábrahám-egyezményekre. Vagy azzal sem elégedett?

– Ezzel teljes mértékben egyetértek, sokszor folytattam már le ezt a beszélgetést Trump-rajongókkal, köztük néhány nagyon közeli barátommal és rokonommal. Mindig azzal érvelnek, hogy az elnököt a politikája, és nem pedig a személyisége alapján kell megítélni. De erre meg én azt mondom, hogy amikor Bill Clinton volt az elnök, a republikánusok egyöntetűen ragaszkodtak ahhoz, hogy nem elég a politikájára fókuszálni, és elítélték a demokratákat, amiért akkor éppen ugyanazt az érvet hangoztatták, amit most a republikánusok Trumpnál. És hát, Clinton egy borzalmas karakter volt, és aszerint is ítéltük meg. Trumpról ugyanígy vélekedtem. Nem szeretem azok képmutatását, akik csak akkor hibáztatják egy adott elnök rossz jellemét, ha az épp az ellenkező párthoz tartozik. De mindezek ellenére abszolút támogattam a Trump-adminisztráció számos eredményét. 

Az Egyesült Államok izraeli nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetése óriási eredmény, amit letett az asztalra. 

Ilyen volt az Ábrahám-egyezmény és az is, hogy az Egyesült Államok kilépett az iráni nukleáris megállapodásból, és még sorolhatnám, de persze akad olyan is, amivel nem értettem egyet.

– Ön Amerikában büszke tagja és képviselője a zsidó közösségnek, de azt sem feledte, hogy szülei honnan indultak útnak, mielőtt letelepedtek az Ohio állambeli Clevelandben. Egészen pontosan Sátoraljaújhelyről. Fontos önnek a kötődés Magyarországhoz?

– A magyar politikát nem ismerem olyan mélységben, hogy kiforrott álláspontom legyen, de például a mai napig mérges vagyok Eisenhower elnökre, amiért nem segített a magyaroknak 1956-ban. Persze akkor még nem is éltem. Az apám – aki egyébként a ma már Szlovákia területéhez tartozó Legenyén született – holokauszttúlélő, megjárta Auschwitzot, az ő szülei és testvérei ott is haltak meg. Csak apám élte túl. Ahogy mesélte, az ő apja jiddisül beszélt vele otthon, az anyja pedig magyarul, miközben az iskolában előbb szlovákul, később magyarul tanult. 

1948-ban menekült a kommunisták elől az Egyesült Államokba, aztán 1989-90 körül tért vissza először Magyarországra – akkor már velem, illetve a családdal együtt. 

Jártunk egyébként Magyarországon 1997-ben is, felkerestük Sátoraljaújhelyet is, jó volt hallani akkor apámat, ahogy magyarul beszél a város utcáin, amikor útbaigazításra volt szükségünk, noha akkor már jó ideje nem használta a nyelvet. Én már sajnos nem tanultam meg magyarul, de a dallama még mindig a fülemben cseng.

Borítókép: Jeff Jacoby amerikai konzervatív újságíró, a Boston Globe című országos napilap kolumnistája (Forrás: The Roxbury Latin School)