A kárpátaljai magyarság minden tragédia után talpra tudott állni

Emlékeztetőül, hogy a kárpátaljai magyarok mennyire „oroszbarátok”, Dupka György a Kárpátalja szovjet terrorjának emléktérképe című kiadvánnyal érkezik az interjúnkra. Beszélgetésünk helyszíne is jelképes; az ungvári Váralja kávézóban békésen megférnek egymás mellett az ukrán, ruszin, szlovák, orosz és magyar nyelvű feliratok. A kárpátaljai írót, szerkesztőt, történészt, egykori politikust a kárpátaljai magyarság múltjáról és jövőjéről kérdeztük.

Dupka György kárpátaljai író, történész, politikus az ungvári Váralja kávézóban. Fotó: Arpad Kurucz

– Történelmi léptékben hozhat-e fordulatot a háború a kárpátaljai magyarság számára?

– Történelmileg Kárpátalja nem létezett, Trianon után négy csonka – Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros – megyéből hozták létre. Ezen a 12 ezer négyzetkilométeren nagyjából 1,2 millió ember él – ami most több a menekültek miatt. Ennek a 12 százaléka magyar. Volt korábban közel húsz százalék is, az arány erősen ingadozó, a felhígítási kísérletek függvényében. Ilyen volt például, mikor a nagyvárosokba erővel betelepítették a gyárakat, és hozták velük az orosz–ukrán ajkú munkásokat. Beszédes, hogy a II. világháború idején Ungvár 80-90 százalékos magyarlakta település volt. Napjainkra jó ha ötezren maradtunk, annak is a fele vegyes házasságból. Fülelni kell, hogy az ember magyar szót halljon. Viszont a kárpátaljai magyarságban mindig is rendkívül erős volt a túlélési ösztön. Bármilyen tragédiák is sújtották, mindig fel tudott állni, sőt elindult a gyarapodás útján. Az I. világháború után például 200 ezerről 100 ezer alattira csökkent a létszámunk, de az 1940-es évekre már feltornásztuk magunkat újra 200 ezer felettire. A II. világháború alatt – a menekülteket is beleszámítva – ismét közel százezer embert vesztettünk, ezután csak lassabban, az 1970-80-as évekre álltunk talpra. Aztán jött a rendszerváltás, azóta negatívak a trendek. Ez például már vonatkozik a 2001-es első ukrán népszámlálás adataira is, a 155 ezer főnyi magyarság esetében a továbbiakban – a kivándorlás okán – lényeges fogyás tapasztalható. A 114 magyarlakta településből jó, ha 75 magyar többségű, elindult a közösségek elöregedése. A folyamatot a nyolc évvel ezelőtti államfordulat gyorsította fel. Az utóbbi években legalább 35 ezer magyar „tűnt el”; többségük kivándorolt. Igaz, kialakult a „kétlakiság” gyakorlata is: sokan Magyarországon vettek ingatlant, és ingáztak. Erre érkezett a mostani háború. Ha ez így folytatódik, akkor hamarosan százezer alattira csökken lélekszámunk.

– Ha béke lesz, visszatérhetnek a magyarok?

– Az elhúzódó háborúknak mindig az egyik „mellékhatása”, hogy a menekültek új hazájukban próbálnak berendezkedni. Ha sikerrel járnak – tehát beilleszkednek, jól élnek –, akkor nehéz lesz őket visszacsábítani. Én úgy becsülöm, jó, ha a magyarok fele hazatér. Kérdés, milyen jövőképet tudunk nekik nyújtani. Az uniós tagság megoldás lehet. Románia és Szlovákia esetében is azt láttuk, hogy amint csatlakoztak az Európai Unióhoz, megállt az áttelepülés. Reményt jelenthet, hogy a háború még a legkeményebb országot szívét is meglágyítja, és rábólintanak Ukrajna csatlakozására. Ha hiszünk az orosz elnöknek, ezt ő sem ellenezné. Egyébként vannak még, akik csak azért mentek el, hogy tartsák a markukat, de a hitvány embert minden társadalom kiveti. Mások pedig máris visszatértek Magyarországról, mert üres zsebbel, nulláról nem akartak új életet kezdeni.

A kárpátaljai Beregszász belvárosa a piacnál.Fotó: Arpad Kurucz

– Ha eddig sem sikerült megoldást találni az olyan megosztó témákra, mint az oktatási vagy a nyelvtörvény, lesz rá esély a háború után?

– A majdani államfordulat után beletapostak a kisebbségek lelkébe, négyfelé osztották a lakosságot: többségire, őslakosra, uniósra és nem uniósra. A többségi nem szorul magyarázatra, ők azok, akiknek mindent szabad. Az őslakos főként a néhány tízezres krími tatárokra vonatkozik. Ránk, magyarokra nem, pedig mi hosszabb ideje, a honfoglalás óta itt vagyunk. Azzal érvelnek, hogy nekünk van anyaországunk, ezért mi a harmadik, uniós kategóriába tartozunk. Ez például azzal jár, hogy elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak magyarul a gyerekek, de ötödiktől csak ukránul. Csupán a magyar nyelv és irodalom maradhat meg. Ilyen még a szovjet rendszer alatt sem volt. Végül a nem uniós kategóriát egyértelműen az oroszokra szabták. Iskoláikat már eddig is bezárták, de a háború a kulturális szembenállást is új szintre emelte. Az iskolákból törölték az orosz nyelv, a világirodalom, a zene oktatását. Munkácson, Ungváron és más városokban ledöntötték Puskin szobrát, közel ezer utcát át kell nevezni. Kérdés, hogy mi lesz ezután az orosz ajkú, ukrán állampolgárokkal? És mi lesz, ha ezután mi következünk? Reményre adhat okot, hogy a háború után előbb-utóbb rendezni kell az ukrajnai kisebbségek jogait.

– Fenyegetve érzik magukat?

– Az ukrán szélsőségeseket nem érdekli a humanitárius támogatás, amit Magyarország nyújtott, csak egyetlen dolog: hogy nem ad fegyvert. Ezt mi is megérezzük. Néhány radikálisból fröcsög a magyarellenesség. Szerencsére Viktor Mikita kárpátaljai kormányzó viszont elismeri a magyar segítséget és vaskézzel tartja kezében a dolgokat. Így durva provokáció egyelőre nem történt. De hadd mondjak valamit! Nagyapáink, apáink négy állampolgársággal haltak meg. Én a harmadiknál tartok. Wass Albertet idézve, olyanok vagyunk, mint a kő. A többségi nemzetek jöttek-mentek, mint a víz. Mindegyik próbált asszimilálni minket, egyiknek sem sikerült.

– Akkor nem ért egyet azokkal a véleményekkel, hogy most születik meg az egységes ukrán nemzet?

– Szerintem ez egy vágyálom. Egy-két hónapban nem lehet a teljes és soknemzetiségű lakosságot egynyelvű, homogén nemzeté formálni. Ha a későbbiekben még is megtörténik, ránk nézve jó lenne, ha az „élni és élni hagyni” európai elv érvényesülne a kisebbségi jogok gyakorlásában. Ahogy előbb is mondtam, mi, magyarok már megszoktuk, hogy államok, kormányok jönnek-mennek. A háborút persze elítélem, minden nap imába foglaljuk békevágyunkat. Ukrajna függetlenségért szavaztam, és képviselőként dolgoztam. De attól félek, hogy végső soron Ukrajna sorsáról most is a nagyhatalmak fognak dönteni.

Borítókép: Dupka György kárpátaljai író, történész, politikus az ungvári Váralja kávézóban. (Fotó: Kurucz Árpád)