A legjobb lenne, ha egy külföldi ország, például Franciaország irányítaná újra Libanont. Ott legalább működnek a dolgok – adott meglepő megoldási javaslatot az ország gondjaira egy nő még decemberi berjúti látogatásomkor. A kiábrándultság a politikai elitből azóta a gazdasági válság mélyülésével párhuzamosan csak nőtt, kevesen hisznek benne, hogy a vasárnapi parlamenti választások bármit is változtathatnak Libanon sorsán.
Az alig tízezer négyzetkilométeres, nagyjából hatmillió lakosú közel-keleti ország ugyanis saját politikai rendszerének foglya. Legutóbb 1932-ben tartottak népszámlálást, és az akkori demográfiai helyzet alapján osztották ki a lapokat: ez alapján az államelnök maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a házelnök síita muszlim.
Csakhogy azóta az arányok alaposan megváltoztak, mára a muszlimok – különösen a síiták – sokkal többen vannak.
Újabb cenzust azonban inkább nem tartanak, mert az felborítaná az egyébként is törékeny status quót. A többség viszont elsősorban vallási hovatartozás alapján voksol, ami már látszott a legutóbbi, 2018-as választásokon is, ahol a síita Hezbollah és szövetségeseik zsebelték be a legtöbb szavazatot. Idén további erősödésük várható, miután a korábbi szunnita miniszterelnök, Szaad Haríri visszavonult a politikától, pártjának képviselői pedig függetlenként indulnak vagy bojkottra szólítottak fel.
Miközben a vallásilag megosztott törvényhozás tagjai – és a mögöttük álló hatalmak – egymással csatároznak, az új kormány elsődleges feladata az lenne, hogy megoldást találjon az 1975–1990 között dúló polgárháború óta nem tapasztalt válságra. Mindenekelőtt teljesítse a Nemzetközi Valutaalap (IMF) reformköveteléseit, amelyhez áprilisi megegyezésükkor a hárommilliárd dolláros hitelkeret kifizetését kötötték. Egyúttal bizonyítson Franciaországnak és a Nyugatnak is, amely ugyancsak a politikai rendezést, az átláthatóságot követeli a segélyek folyósításáért.
Az egykor a Közel-Kelet Svájcaként emlegetett Libanon ugyanis mára csődközelbe került, csak a népes külföldi diaszpóra tartja felszínen.
Ennek legfőbb oka, hogy az árfolyamtörvényben rögzített, egy amerikai dollár 1500 libanoni fontot ér. Csakhogy az ország valós gazdasági teljesítménye ennek fedezetére messze elmaradt, így amikor a külföldi hitelezők elzárták a pénzcsapokat, majd beütött a koronavírus-járvány, a buborék kipukkadt. A libanoni font és ezzel a fizetések értéke is hirtelen huszadára csökkent, jelenleg nagyjából 27 ezer libanoni fontot ér egy dollár. Kegyelemdöfésként érkezett a kétszáz életet követelő 2020-as bejrúti robbanás, amelynek felelőseit egyébként mindmáig nem találták meg.
Közben az ország gazdaságára a több mint kétmillió – elsősorban szíriai és palesztin – menekült is óriási terhet ró. Mára a helyzet odáig fajult, hogy az ENSZ becslései szerint a lakosság 70 százaléka a szegénységi küszöb alatt él.
És még ezután érkezett az ukrajnai háború, ami súlyos következményekkel jár Libanonra nézve, miután gabonabehozatalának több mint 80 százaléka Ukrajnából és Oroszországból érkezik.
Ha a máris kimaradó szállítmányokat nem sikerül hasonló áron pótolni más forrásból, akkor még éhínség is tetézheti a bajt.
