− Nincs szükségünk többé Németország védelmére − jelentette ki egy kelet-európai diplomata a Politico brüsszeli hírügynökségnek nyilatkozva. Hozzátette: a kelet-európai országok megerősödtek annyira, hogy a továbbiakban nincs szükségük Berlin útmutatására. Szakértők szerint a német befolyás csökkenéséhez nagyban hozzájárult az ukrajnai háború, valamint a frissen megválasztott hárompárti koalíciós kormány ezzel kapcsolatos bizonytalan politikája. Ez különösen igaz, ha figyelembe vesszük, hogy szinte mindegyik kelet-közép-európai ország viszonylag hamar kialakította − ki radikálisabb, ki mérsékeltebb − álláspontját a konfliktus tekintetében, s ahhoz azóta is tartja magát.
Ostpolitik helyett Lostpolitik?
Az „Ostpolitik”, azaz Németország keleti politikájának új irányzatát még az 1960-as évek végén Willy Brandt nyugatnémet kancellár hirdette meg annak érdekében, hogy a Szovjetunió kelet-európai tagköztársaságaival, s legfőképp Kelet-Németországgal normalizálja kapcsolatait. Szemben az országot a második világháború vége óta irányító kereszténydemokratákkal, a szocialista kancellár kompromisszumokon keresztül közeledett keleti szomszédjaihoz, így próbálva enyhíteni a hidegháború feszültségeit.
Ez a megközelítés azóta is meghatározza Németország Európa ezen régiójával folytatott viszonyát, erre a legjobb példa Angela Merkel korábbi kancellár hatalomban töltött tizenhat éve.
Kétségtelen, hogy ebben az időszakban Németország vezető szerepet töltött be az Európai Unió élén, Berlin határozta meg a szövetség főbb irányvonalait, noha az általa nagyban befolyásolt döntések hosszú távú követkeményei még ismeretlenek. Merkel kompromisszumos megközelítésének köszönhetően − a rengeteg válság és eltérő álláspontok ellenére − az esetek többségében sikerült olyan megállapodásokat tető alá hozniuk az uniós vezetőknek, amely mindenkinek megfelelt.
