– Püspök atya, ön a magyar delegáció vezetőjeként személyesen vett részt júniusban a Családok X. világtalálkozóján Rómában. Kik érkeztek önnel együtt?
– Magyarországról, ahogy más országokból is, csak kisebb delegáció vehetett részt ezúttal a találkozón, mivel a szentatya szándéka az volt, hogy a római központi eseményekkel párhuzamosan minden ország, sőt ha lehet, minden egyházmegye szervezze meg a saját családtalálkozóját, így minél több embert és családot tudjanak közvetlenül megszólítani. Ennek megfelelően mi sem tudtunk minden egyházmegyéből házaspárokat vagy családpasztorációs munkatársakat meghívni. A magyar delegációban rajtam kívül helyet kapott az Országos Lelkipásztori Intézet vezetője, Fábry Kornél atya, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Családiroda munkáját segítő házaspár, egy görögkatolikus lelkipásztor a feleségével, és a lelkiségi és családmozgalmak képviseletében két további házaspár, valamint egy újságíró.
– Melyek voltak ön szerint a legértékesebb és tanulságosabb pillanatok?
– A legértékesebb talán maga a stílus volt, amely a korábbiaktól eltérő módon elsősorban a tanúságtételekre, tapasztalatokra építette fel a programot. Nem tudományos előadásokat hallgattunk, hanem emberi találkozásokban gazdag eseményen vettünk részt, ezért az egész nagyon őszinte és hiteles volt. Mi magunk is úgy éltük meg a találkozót, mintha családban lennénk, a fellépő vagy megszólaló házaspárok gyermekei is jelen voltak például körülöttünk, a rendezvénynek semmilyen protokolláris jellege nem volt. Olyan volt, mint egy jó hangulatú nagy családi összejövetel a régen látott családtagokkal. Szemmel láthatóan ennek a természetes stílusnak Ferenc pápa is örült.
Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem mintacsaládokat láttunk. Volt sok szépség, de a családi élet minden oldalát, a fájdalmasakat is bemutatták. Nagyon értékesnek tartottam továbbá azokat a pontokat is, amikor a családnak mint családegyháznak a szerepét tudatosították.
A család életét lehet, sőt kell is ritualizálni. A szabadidőtől kezdve a munkán át a szentmisére eljutásig, és például a közös ünnepekig. A családnak nincs két párhuzamos élete: otthon és a templomban. Az Úristen minden téren jelen van a család életében, a közös imádságtól kezdve a kiránduláson át a szentmiséig. Istent így lehet tudatosan, természetesen, örömtelien és nem feszélyezetten bevinni a családba mint kis egyházba.
– Mit értünk pontosan családegyház alatt?
A család az egyháznak mint a megkeresztelt hívők közösségének legalapvetőbb sejtje, ahol a megkereszteltség kapcsán a szülők mint az egyetemes papság képviselői lépnek fel.
A házastársak szeretete bizonyságtétel Isten szeretetéről, ezt adják tovább gyermekeiknek azon kívül, hogy tudatosan tesznek tanúságot a hitükről is. Több generációra visszatekintő tapasztalat az is, hogy megpróbáltatások idején a hit elsősorban a családban marad meg, ott lehet továbbadni.
– A megnyitón a világból érkezett különböző sorsú családok vallottak megható őszinteséggel életükről. Mi ragadta meg legjobban a személyes tapasztalatokból?
– A nyitónapon tartott családfesztiválon öt házaspár tett tanúságot. Szinte mindegyikük más-más helyzetet mutatott fel, ahol komoly próbatételen kellett keresztül menniük a családtagoknak. Globális képet adtak arról, milyen sebzettségek vannak a családokban. Láthattuk, hogy tökéletes családok nincsenek, vagy csak nagyon keveseknek adatik ez meg.
De azt is tudatosíthattuk magunkban, hogy Isten részéről mindig van megbocsátás, soha nem a keserűségé vagy a reménytelenségé az utolsó szó.
Megrendítő volt hallani azokat a nagyszülőket, akik elkísérték gyermeküket, akiről a terhessége során derült ki, hogy rákos beteg, de a magzata érdekében elutasította a kemoterápiás kezelést. A szülés után nem sokkal meg is halt. Rám nagy hatással volt továbbá annak az egyébként muszlim vallású özvegynek a tanúságtétele is, akinek katolikus férjét tavaly diplomáciai, humanitárius munkája közben ölték meg Afrikában. Eltérő vallási meggyőződésük ellenére harmonikus családi életet éltek. Nem ilyen drámai, de annál életszerűbb helyzettel szembesített bennünket az az olasz házaspár, akik gyermekeik megkeresztelését követően döntöttek a szentségi házasság mellett, de nehezen találtak maguknak befogadó közösséget, ahol meg is élhették volna hitüket, vagy annak a hűtlen férjnek a vallomása, aki visszatérhetett családjához, mert felesége megbocsátott neki.
– Ferenc pápa nyitotta meg az eseménysorozatot, beszédében az irgalmas szamaritánushoz hasonlította az egyházat. Mire bátorította napjaink keresztény családjait?
– Ferenc pápa kiemelte, hogy Isten stílusa a közelség, a gyöngédség, az együttérzés. Elsősorban a befogadásra buzdított mindenkit. Fogadjuk be azokat, akik problémákkal küzdenek, sebzettséget hordoznak! Például a tanúságtevők között megszólaló és közösséget kereső házaspárt vagy menekült családokat. Közösségeink ne legyenek zártak, senki ne ütközzön falakba! Ezzel arra bátorít bennünket, hogy merjünk szembenézni a kívülről jövő kihívásokkal. Az irgalmas szamaritánus a gyengeségeket, elesettséget gyógyító szeretettel fogadja el. A család belső életére vonatkozóan pedig azt tanította a szentatya, hogy itt tudnak megtanulni a gyerekek szeretni. Itt tapasztalják meg, hogy fontos alkalmazkodni, egymást elfogadni, lemondani saját vágyainkról, és szembemenni az önzés kultúrájával.
– Mennyiben különbözik a magyar családok helyzete a Vatikánban hallott nemzetközi tapasztalatoktól?
– Ha az emberi kapcsolatok szintjén nézem, az mondható el, hogy hasonló körülmények között élnek a magyar családok is, mint bármelyik másik országban. Nálunk is előfordul például hűtlen házastárs, betegség, haláleset miatti fájdalom vagy a közösségi meg nem értés esete.
Ugyanakkor az ország földrajzi elhelyezkedéséből, társadalmi adottságaiból adódóan másként jelennek meg bizonyos problémák.
Nálunk a vallási sokszínűség kevésbé jellemző, így kevesebb nehézséget is jelent. A migrációt sem tapasztaljuk meg olyan mértékben, mint Nyugat-Európában, ezért a multikulturalitás sem szövi át oly módon a mindennapjainkat és a családjaink életét, mint néhány európai vagy ázsiai országban.
– Magyarországon is voltak rendezvények a világtalálkozóval egy időben, amelyek a családok helyzetével foglalkoztak?
– A Vatikán felhívásának engedve több egyházmegye szervezett azokban a napokban családtalálkozókat, fesztiváljellegű eseményeket. A Kaposvári Egyházmegyében családi napot szerveztek előadásokkal, koncerttel, szentmisével. Pécsről online kapcsolódtak a római találkozó eseményeihez és az elhangzottakat dolgozták fel. A Veszprémi Főegyházmegye egész hetes programsorozatot dolgozott ki a római családtalálkozóval párhuzamosan. A püspöki konferencia június 24-re életvédelmi napot hirdetett, és kezdeményezte, hogy országszerte vetítsék le a Váratlan élet című filmet, amely egy abortuszklinika vezetőjének életvédővé válásáról szól. A film igazi tanúságtétel az élet és ezzel együtt a család védelme mellett. A Váci Egyházmegyében pedig egy héttel később, július 2-án rendeztük meg a családtalálkozót annak érdekében, hogy én is jelen tudjak lenni és meg tudjam osztani a résztvevőkkel a római benyomásaimat. Ez is igazi fesztiváljellegű családi nap volt, tanúságtételekkel, közösségek bemutatkozásával, előadásokkal, kulturális programmal.
– A közelmúltban a laikusok család és élet dikasztériuma hivatalos dokumentumot bocsátott ki arról, hogy a házasságra készülő fiatal pároknak katekumenális felkészítésre van szükségük. A házasság szentsége után is elengedhetetlen, hogy az egyházközösség elkísérje a fiatal párokat és támaszt nyújtson nekik a nehézségek közepette. A magyar egyházmegyékben is megvalósíthatónak tartja a katekumenátus bevezetését a házasságra készülők számára?
– Fontosnak tartom, sőt van, ahol ez már több éve működik, Ahol még nem indult el, ott viszont fokozatosan kell ezt az ajánlást alkalmazni. Egyrészt a fiatalok felkészítését a házasságra, párkapcsolatra, gyermekvállalásra és a felelős szexuális életre már kamaszkorban el kell kezdeni. Erre már nagyon sok jó program indult el. Akik belenőnek az egyház életébe, közösséghez tartoznak, ők tudatosan kérjék a házasság szentségének kiszolgáltatását és saját közösségük támogatásával készüljenek a házasságkötésre, utolsó időszakban a jegyesoktatáson való részvétellel. Ez a közösség képes lesz őket elhordozni a későbbiekben is, és nehézségek idején sem hagyja majd magára. Akiket gyermekkorukban megkereszteltek, de nem aktív tagjai az egyháznak, vagy esetleg az egyik házasulandó meg sem volt keresztelve, de például bejelentkeznek egy illusztris helyre azért, hogy látványos templomi esküvőjük legyen, azokat is be kell fogadni. Itt lehet segítségünkre a katekumenális szemlélet. Be kell tudnunk nekik mutatni, hogy mi a házasság szentségének a jelentősége. Nem szabad, hogy ez pusztán szolgáltatássá silányuljon. Becsüljük meg ezt a kincset és a vágyat, amely a jegyespárban megfogalmazódik a templomi házasságkötésre vonatkozóan, kezeljük ugródeszkaként, hogy közeledni tudjanak az egyházhoz és a krisztusi tanításhoz! Ne riasszuk el őket, tanuljunk meg nyitottak lenni! Ehhez viszont befogadó házaspárokra és közösségre is szükség van, aki kíséri őket. Ez egy hosszú folyamat, de megéri időt és energiát áldozni rá.
– Mik voltak a legértékesebb tapasztalatai a világtalálkozón, amelyek jövőbeli szolgálatát is gazdagíthatják?
– A legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy segítsem a család belső kohézióját, a család egységének megszületését. Abban kell támogatnom a házastársakat, hogy megéljék az egymás iránti őszinte szeretetet, meg tudjanak küzdeni egymásért és mindig meg tudják teremteni a családi békét. A szentatya az utóbbi időben sokat beszél az idősek helyzetéről, megbecsüléséről is. Ez a téma itt is előtérbe került. A különböző generációkat össze kell kapcsolni és egészséges módon, de minden korosztályt be kell vonni a családi életbe: nagynéniket, nagybácsikat, nagyszülőket is. Annak a családnak, amely hálószerűen működik, nagyobb a megtartóereje. Nem véletlen, hogy a pápa ezt hangsúlyozza, hiszen a mai társadalmat éppen az individualizálódás jellemzi, amely nemcsak az önzés bölcsője – és persze részben eredménye –, hanem megannyi deviancia és sérülés kiindulópontja is.
Borítókép: Marton Zsolt váci megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferense (Fotó: Jánosi Dalma)
