Kettéosztja a világot Kína és az USA rivalizálása

Míg Richard Nixon és Henry Kissinger diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően ötven éve hidak épültek, 2022-ben újra magas falak emelkednek a két nagyhatalom között. Az új viszonyrendszer előrevetíti a kétpólusú világ visszatérését, amelyhez a legtöbb ország kénytelen lesz alkalmazkodni: azaz oldalt kell majd választani – olvasható az Asia Times elemzésében, amelynek szerzői levezetik, miként jutottak mélypontra a közelmúltban még kölcsönösen gyümölcsözőnek bizonyult amerikai–kínai kapcsolatok, és kifejtik azt is, szerintük mi várható a bipoláris közeljövőben – olvasható a Híradó.hu cikkében.

epa10103685 A pro-China supporter tears apart a US flag outside of the US Consulate General in Hong Kong and Macau, in Hong Kong, China, 03 August 2022. The group protested the visit to Taiwan by Nancy Pelosi who is leading a Congressional delegation to the Indo-Pacific region with stops in Singapore, Malaysia, South Korea and Japan. EPA/JEROME FAVRE Fotó: JEROME FAVRE

Miután Hszi Csin-ping kínai elnök korábban már figyelmeztette Joe Bident, hogy „ne játsszon a tűzzel”, előre látható volt, hogy Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház demokrata párti elnöke tajvani útjával határozott választ vált ki Kínából.

Így is történt: az Egyesült Államok harmadik legrangosabb közjogi méltóságának látogatása után a kínai hadsereg napokig tartó szimulált támadást hajtott végre Tajvan ellen, majd további kombinált hadgyakorlatokat jelentettek be.

Emellett elálltak a klímaváltozásról és a katonai kérdésekről zajló kulcsfontosságú párbeszédtől is – írja az Asia Times, hozzáfűzve: ha Pelosi nem ejti meg tajvani útját, meglehet, a Biden-kormányzatnak a kongresszus mindkét pártja részéről erős reakcióval kellett volna szembenéznie, amiért nem állt ki a sziget mellett a kínai fenyegetéssel szemben – vagy akár az ujgur többségű Hszincsiang tartománnyal kapcsolatos és a tibeti emberi jogi kérdésekben, Hongkongról nem is beszélve.

A szerzők, ManMohan S. Sodhi, a City, Londoni Egyetem ellátásilánc-menedzsment professzora, valamint Christopher S. Tang, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem ellátásilánc-menedzsment professzora veretes cikkben foglalják össze az Asia Times hasábjain, miként jutottak mélypontra az ötven éve kedvező ösvényre térített amerikai–kínai kapcsolatok.

Mint felidézik, az USA az 1927 és 1950 között zajlott kínai polgárháborúban és a második világháborúban is a Kuomintang-rendszert, azaz a Kínai Nacionalista Párt (KMT) vezette Kínai Köztársaságot támogatta Mao Ce-tung kommunista pártja ellenében. Miután Mao kommunistái átvették a hatalmat a kontinensen és a Kuomintang Tajvanra menekült 1949-ben, Washington továbbra is a száműzött rezsimet ismerte el Kína legitim kormányaként, megakadályozva a Kínai Népköztársaságot (KNK) abban, hogy csatlakozzon az ENSZ-hez.

Mindez 1972-ben, Nixon elnök Kínában tett történelmi, Henry Kissinger titkos diplomáciai küldetésével elősegített látogatása után (a szovjetek elszigetelésére irányuló lépésként) megváltozott. Washington a sanghaji kommünikében elismerte az „egy Kína” politikáját, illetve azt, hogy Tajvan Kína része, amelynek egyetlen kormánya a KNK. Ígéretet tettek arra is, hogy nem hagynak a szigeten fegyveres erőt és katonai eszközt.

Amerika pusztán informálissá hangolta át tajvani kapcsolatait, miközben a békés rendezés mellett lándzsát törve voltaképpen lenyomta a szárazföldi hatalom torkán a „szakadár tartomány” különállását. Ez megnyitotta a kapukat az amerikai–kínai kereskedelem előtt, véget vetve az 1940-es évek óta érvényben lévő amerikai embargónak.

A gazdasági kapcsolatok az 1980-as években, Mao későbbi utódja, Teng Hsziao-ping idején megerősödtek, kölcsönösen gyümölcsözővé téve az együttműködést: miközben a kínai gazdaság növekedésnek indult, az USA alacsonyabb fogyasztói árakkal és erősebb tőzsdével büszkélkedhetett. A nyugati gyártók kiszervezték a munkát kínai cégeknek, vagy saját maguk hoztak létre üzemeket. Előnyükre vált az olcsóbb termelés, és – a kiszervezők esetében – az, hogy nem kellett saját gyárakat üzemeltetniük, és nem kellett foglalkozniuk a munkaügyi kérdésekkel. A kínaiak pedig óriási gyártási kapacitásra tettek szert.

Ahogy a kínai középosztály egyre gazdagabbá vált, az ország az amerikai cégek, például az Apple és a GM egyik fő célpiacává lépett elő. A kínai hatóságok ragaszkodtak ahhoz, hogy mindez helyi partnercégeken a technológia átadásával, az ország termelési know-how-jának gyarapítása érdekében történjék.

Detektált kínai fenyegetés

Kína és az Egyesült Államok együtt a világ GDP-növekedésének több mint felét könyvelhette el 1980 és 2020 között. Az USA GDP-je közel az ötszörösére, 4,4 billió dollárról 20,9 billió dollárra nőtt mai értékén kifejezve, míg Kínáé 310 milliárd dollárról 14,7 billió dollárra emelkedett.

Kínáé jelenleg a világ második legnagyobb gazdasága, bár a vásárlóerőt is figyelembe véve – az IMF, a Világbank és a CIA adatai szerint is – valójában a legnagyobb. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében az USA még mindig jóval előrébb jár, bár Kína már a fejlett országok közé tartozik, miután a gazdasági nyitás után 800 millió állampolgára emelkedett ki a szegénységből. Washingtont persze egyre jobban aggasztja Kína gyorsabb gazdasági növekedése, valamint az a tény, hogy az USA sokkal többet vásárol riválisától, mint fordítva. Ez okozta az amerikai hazai gyártás nagymértékű visszaesését, amely egyebek között megágyazott Donald Trump 2016-os választási győzelmének.

A rivalizálás kiterjedt más területekre is, ami a szerzők szerint elsősorban abból fakad, hogy Kína egyértelműen vezető szerepre törekszik a világ színpadán.  

Mindkét nemzet atomhatalom, bár Kína csak 350 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, míg Amerika 5500-zal. Kínának nagyobb haditengerészete van,  360 hadihajóval, szemben az USA 297 hadihajójával, bár a kínaiak többnyire kisebbek, ráadásul csupán három repülőgép-hordozójuk van, szemben az amerikaiak tizenegy anyahajójával. A két ország között eközben már az űrverseny is beindult, mindkettőjük célja, hogy űrhajósokat juttassanak a Holdra és létrehozzák az első holdbázist. Mindennek folyományaként

az amerikai dominancia jövője több fronton is kérdéssé vált, miközben Hszi Csin-ping elnök belföldön és a nemzetközi térben is jóval nyíltabb politikát folytatott, mint Mao óta bármelyik kínai vezető 

– hangsúlyozza az Asia Times.

A cikk szerzői szerint az Egyesült Államok fokozatosan ellenségesebbé vált: ennek első jelei 2016-ban mutatkoztak, amikor Barack Obama Kínától elfordulva inkább más ázsiai országokkal való kapcsolatépítésre helyezte a hangsúlyt. Ezt az irányt vitte tovább Donald Trump Kína-ellenes retorikájával, majd Peking „tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatára” elrendelt válaszlépéseivel. A Trump-adminisztráció 2018-ban extra vámokat vetett ki a kínai importárura, 2020-ban pedig korlátozta Kína hozzáférését a különböző chipgyártási technológiákhoz, amire a kínaiak, nem meglepő módon, ellenintézkedésekkel reagáltak.

Amikor Biden elnök 2021-ben hivatalba lépett, egyre hangsúlyosabbá váltak a hszincsiangi emberi jogi kérdésekkel és a Tajvant fenyegető veszélyekkel kapcsolatos, régóta lappangó panaszok.

Bidenék emellett olyan szankciókat vezettek be egyes kínai vállalatokkal szemben, amilyenekre a Mao-korszak kereskedelmi embargója óta nem akadt példa.

Biden a kényszermunkára hivatkozva az idén a Hszincsiang régióból származó, számos nyugati vállalat árubeszerzését érintő importot is betiltotta. Erre Kína állítólag az ország más részeire helyezte át a munkásokat, így biztosítva a kereskedés folytatását a nyugati vállalatokkal.

Kétpólusú világ: újratöltve 

Az elmúlt néhány évben a világ a kereskedelmi zavarok egyre súlyosbodó sorozatát éli meg – az USA és Kína közötti kereskedelmi háborút, az ellátási láncnak első körben a pandémiával fellépő zavarait, az ukrajnai háborút és következményeit: a szankciópárbajokat és az exportkorlátozó intézkedéseket.

Miután Kína „zéró covid”  stratégiájával hozzájárult a termékhiányhoz, a Biden-adminisztráció felszólított a riválisától való függőség visszaszorítására. Ennek megfelelően az amerikai cégek átalakították ellátási láncaikat: júniusban az Apple Kínából Vietnamba helyezte át az iPad-gyártás egy részét, miközben a cég beszállítói, a Foxconn és a Pegatron azt fontolgatják, hogy Kínából Mexikóba helyezik át az észak-amerikai piacra szánt iPhone-ok gyártását, kihasználva az alacsonyabb munkaerőköltségeket és az USA és Mexikó közötti szabadkereskedelmi megállapodást.

Mindezek együttes hatása megkérdőjelezte a globalizált gazdaság vízióját. Két globális blokk van újra kialakulóban, amelyet az új jövőképet sugalló, félreérthetetlen amerikai válaszok is alátámasztanak.

Ezzel összefüggésben a szerzők kiemelik egyebek között az egyre gyakrabban elhangzó „friend-shoring” kifejezést (baráti, elvi, értékalapú kereskedelmi-gazdasági-pénzügyi támogatás, amelynek záloga a maximális egymásba vetett bizalom), amelyet az újraformálódó kapcsolatok idején először Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter használt még áprilisban, kicsapva ezzel az asztalra a baráti és ellenséges országok világtérkép-tervezetét. Jól hangzó címke a szabadpiaci demokráciák és a kínai vagy orosz rezsimekhez igazodó országok között megosztott világra.

A globális kapcsolatrendszerek újraformálását jelzi a Biden-kormányzatnak a júniusi G7-találkozón bejelentett, Partnerség a globális infrastruktúráért és beruházásokért elnevezésű kezdeményezése is. Az öt év alatt 600 milliárd dollárnyi beruházást előirányzó kezdeményezés valójában egyfajta nyitánya azon fejlődő országok elcsábításának, amelyeknek Kína már elkezdett udvarolni az Egy övezet, egy út elnevezésű hasonló kezdeményezése keretében.

Napokkal korábban pedig Kína adott otthont a Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Dél-Afrikát is tömörítő BRICS-országok éves csúcstalálkozójának, amelyen 13 további ország – köztük Irán, Thaiföld, Malajzia, Indonézia, Argentína és Kazahsztán – vezetőit is fogadták. Hszi elnök a csúcson a többoldalú együttműködésen alapuló „globális biztonsági közösség” kiépítését szorgalmazta, Irán és Argentína pedig azóta kérelmezte csatlakozását a blokkhoz.

A bipoláris világ képe már a létfontosságú alkatrészek és nyersanyagok terén is megmutatkozik.

Nanocsipekben az USA vezeti a „csip 4” paktumot Japánnal, Tajvannal és esetleg Dél-Koreával a következő generációs technológiák és gyártási kapacitás fejlesztése érdekében. Kína 2020 és 2025 között azonban 1,4 billió dollárt fektet be annak érdekében, hogy önellátóvá váljon a technológiában.

Egy másik égető kérdés az elektromos járművek lítium akkumulátorainak gyártásához szükséges nyersanyagé, a kobalté. A világ készleteinek 70 százalékát a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK) termelik ki, Kína ezért az afrikai ország politikájában is érvényesítette befolyását, illetve sikeresen lobbizott a bányászrégiók felett diszponáló politikusoknál.

Ennek eredményeként 2020-ra a KDK 19 kobalttermelő bányája közül 15-nek már kínai cégek voltak a tulajdonosai vagy részvényesei. Ám miközben Kína kobaltkészleteket halmoz fel, az USA alternatívákat keres. A GM fejleszti az Ultium akkumulátorcelláját, amely 70 százalékkal kevesebb kobaltot igényel, mint a mai akkumulátorok, míg az Oak Ridge National Laboratory már teljesen kobaltmentes eszköz fejlesztésén dolgozik.

Nem kell félni, nem fog fájni? 

Mivel az USA és Kína kapcsolatait az 1972-es hídépítés után 2022-re a falak építése jellemzi, az országok egyre inkább kénytelenek lesznek besorolni valamelyik nagyhatalom mögé, a vállalatoknak pedig ehhez igazodva kell tervezniük – vélik a szerzők. Sodhi és Tang úgy látja, azoknak a cégeknek, amelyek mindkét blokkban kereskedni kívánnak, „divízionálódniuk” kell, azaz párhuzamos működtetésben kell gondolkodniuk.

A kínai fogyasztókat kiszolgálni kívánó amerikai vállalatoknak ugyanakkor továbbra is Kínában vagy a blokk más országaiban kell majd gyártaniuk, míg a kínai vállalatoknak fordítva kell majd ugyanezt tenniük. A cikk szerzői felhívják a figyelmet arra is, hogy a világszerte terjeszkedő kínai vállalatok az Egyesült Államokban is gyors tempóban vásárolnak fel mezőgazdasági területeket és agrárvállalatokat.

Bár az új ellátási láncok szinte biztosan növelni fogják a nyugati fogyasztók költségeit, és visszafogják Kína növekedését, ennek előnyei is lesznek. Az ellátási láncok ellenállóbbak lesznek a jövőbeni válságokkal szemben, és átláthatóbbak is, míg a szállítás (és a kínai szénre való támaszkodás) csökkenésével a szén-dioxid-kibocsátás is mérséklődhet. Mindez hozzájárulhat az ENSZ környezeti és társadalmi fenntarthatóságra vonatkozó fenntartható fejlődési céljainak eléréséhez – írják.

A cikkírók szerint a kobalt és a nanocsipek példája azt is mutatja, hogy az USA és Kína közötti versengés hogyan ösztönzi az innovációt. Úgy vélik, a globális kereskedelem az új globális rendszerben is növekedni fog, mivel az országok függnek egymástól, még akkor is, ha a kereskedelmi kapcsolatok változnak.

„Az egyensúly megtalálása minden bizonnyal időbe telik majd. A Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak évekbe telt, mire rájöttek, hogyan tudnak egymás mellett létezni anélkül, hogy közvetlen katonai konfliktusba keverednének. Mindenesetre azok a vállalkozások fognak boldogulni ebben az új környezetben, amelyek egy megosztott világra terveznek, megosztott ellátási láncokkal”

– vélekednek az Asia Times szerzői. Megjegyzik, szerintük a tajvani válság valószínűleg nem vezet közvetlen katonai konfliktushoz, inkább egy olyan tendenciát erősít meg, amely már legalább egy évtizede egyre nagyobb lendületet vesz.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Pixabay)