– A mai közéletben bár rengeteget beszélünk róla, mégis sok a bizonytalanság: mit nevezünk pontosan genderideológiának?
– A genderideológia a nemi identitás meghatározásáról alkotott nézet. Eszerint azt, hogy egy ember milyen nemű, nem a biológiai felépítése határozza meg, illetve az sem releváns, hogy a társadalom miként határozta meg őt, férfinak vagy nőnek nevelték-e fel. Az irányzat szerint ebben a kérdésben kizárólag az számít, hogy az adott személy hogyan gondolkodik magáról.
Tehát a természeti adottságaitól függetlenül mindenki maga dönthet arról, hogy férfinak vagy nőnek definiálja-e magát, vagy egyáltalán akar-e valamely nemhez tartozni.
– Ön minek a hatására kezdett el foglalkozni a témával?
– Amikor édesanya lettem, az életem gyökeresen megváltozott. Fiatalként nem igazán foglalkoztatott a kérdés, sokkal inkább a karrierem építésére koncentráltam. Azonban amikor családot alapítottam és az első gyermekemet a karjaimban tarthattam, akkor döbbentem rá, hogy valójában mit jelent nőnek lenni. Amikor a gyermekeim óvodások lettek, akkor szembesültem először azzal, milyen veszélyeket rejthet magában a genderpolitika. A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza, és elmesélte, hogy az óvónéni nagyon leszidta és meg is büntette azért, mert játékból egy másik kisfiúval verekedett. Amikor megbeszéltem a nevelőkkel az esetet, ők kijelentették, hogy semmilyen „toxikus férfiasságra” utaló magatartást nem tűrnek el az intézményben.
– Hogy lehet, hogy óvodákban erre figyelnek a nevelők?
– A német állam óvodás, illetve kisiskolás kortól erősen támogatja a gyermekek genderideológia szellemében való nevelését. Elmondásuk szerint ezt annak érdekében teszik, hogy megóvják őket a félrevezetéstől. Több ismerősöm gyermekétől is megkérdezték az oviban, hogy kislánynak vagy kisfiúnak érzi-e magát. Ha a kérdésre gondolkodás nélkül rögtön egyik vagy a másik választ adták, az óvónénik hosszan elbeszélgettek velük arról, hogy nekik nem kell ugyanazt gondolniuk magukról, mint amit a szüleik mondanak nekik, hanem ők maguk döntsék el, melyik nemhez szeretnének tartozni. Meglátásom szerint egy ilyen korú gyermeket általában még nem foglalkoztat a nemi identitás kérdése, a nevelők ennek ellenére nagyon korán elkezdenek erről beszélgetni velük.
Én a gyermekeimet a saját meggyőződésem szerint szeretném felnevelni, nem akarom, hogy ilyen fiatalon megkérdőjelezzék számukra azt az értékrendet, amelyet szülőként közvetítek nekik.
Elsősorban emiatt kezdtem harcot folytatni a genderpolitika ellen.
– A kisfia kapcsán említette a „toxikus férfiasság” kifejezést. Mit jelent ez és honnan ered?
– A „toxikus férfiasságot” eredetileg annak a jelenségnek a kifejezésére használták, ami korábban jellemezte a társadalmat: amikor a férfiak közül sokan kihasználták fizikai, egzisztenciális és társadalmi fölényüket annak érdekében, hogy elnyomják a nőket és megakadályozzák őket a tanulásban, munkában való kiteljesedésben. Habár innen eredeztethető, manapság a genderpolitika szemszögéből mást jelent ez a kifejezés. Eszerint akkor toxikus egy fiú magatartása, ha határozott, kiáll magáért, lényegében, ha „férfiszerűen” viselkedik. Az ideológia képviselői szerint azért, hogy a férfiak többé ne tudjanak uralkodni a nőkön, meg kell tanulniuk minden körülmények között gyengédnek, türelmesnek és megértőnek lenni. Véleményem szerint ezek fontos erények egy férfiban is, azonban, ha elvesszük tőlük azt a lehetőséget, hogy fejlődjenek azokban a tulajdonságaikban, amelyek őket férfiakká teszik, nemi identitásuk lényegétől fosztjuk meg őket.
Németországban emiatt egy egész nemzedéknyi fiú nőtt fel úgy, hogy nem tudják, hogyan kezdeményezzenek a lányoknál vagy hogyan lépjenek fel bátran, hiszen a neveltetésük során elnyomták a természetes ösztöneiket.
– És mi a helyzet a lányokkal?
– A lányokat sem a hagyományos módon nevelték fel. A fiúkkal ellentétben a lányokban pont az általában a férfiakban domináns tulajdonságokat erősítik. Arra ösztönzik őket, hogy ne legyenek gyávák, ne hagyják magukat senki által befolyásolni, hanem vegyék kezükbe az irányítást és mindent egyedül oldjanak meg. Azzal pedig a legnagyobb hibát követik el, ha engedik, hogy bármilyen módon egy férfitól függjenek.
– Ön mit gondol arról, hogy a nők egyre határozottabbak, a férfiak pedig egyre gyengédebbek?
– A genderpolitika egyik legnagyobb veszélye, hogy az nem a nők és a férfiak jogaiért harcol, hanem sokkal inkább a „nő” és „férfi”, mint kategóriák eltörléséért. Véleményem szerint az teljes mértékben igaz, hogy nők és férfiak egyenlően értékesek. Azzal azonban vitatkoznék, hogy ugyanolyanok lennének, hogy el kellene törölni és össze kellene mosni a két kategóriát. Mindkét csoportnak vannak olyan tulajdonságai, amelyek az adott nemhez tartozóvá teszik őket. Erre utaltam akkor, amikor azt mondtam, anyaként ismertem fel legmélyebben, mit is jelent nőnek lenni. Viszont azt sem tartom bűnnek, ha egy nő inkább határozott, egy férfi pedig gyengéd, hiszen ilyen emberekre is szükség van.
A lényeg, hogy ne kényszerből erősítsük magunkban ezeket a tulajdonságokat, hanem azokat a jellemzőinket fejlesszük, amelyek a természetünkből fakadnak, és próbáljuk azokat mások épülésére fordítani.
– A genderpolitikát képviseli a radikális feminizmus egyik fajtája is. Hogyan látja a genderideológia nőkre gyakorolt hatását?
– A genderpolitika hatását a saját bőrömön is megtapasztaltam. Amikor a gyermekeim megszülettek, néhány évig szerettem volna otthon maradni velük, hiszen ebben az időszakban különösen szükségük volt az édesanyjukra. Ekkor szembesültem azzal, hogy anyagilag rendkívül kockázatos egy ilyen lépést megtennem, mivel a német államtól semmilyen támogatást nem várhatok. A genderpolitika kizárólag arra bátorítja a nőket, hogy a karrierjüket építsék, de magukra hagyja azokat, akik családot alapítanának, pedig mindkettő ugyanolyan fontos.
A valódi feminizmus lényege, hogy a nőket annak a célnak az elérésében támogassák, amelyet ők személyesen tűztek ki maguk elé.
Arra kellene törekednie, hogy a nők szabadon dönthessenek arról, karrieristaként, háztartásbeliként vagy a családot és a munkát összeegyeztetve szeretnének-e érvényesülni. Akármelyik utat is választják, a társadalom számára ugyanolyan értékesek maradnak, és eszerint is kellene bánni velük. Szerintem a politikának nem utasítania kellene bennünket arra, hogyan éljünk, hanem lehetőséget biztosítania, hogy eldöntsük, milyen életet szeretnénk magunknak.
Borítókép: Birgit Kelle német írónő (Forrás: Facebook)
