Miközben a legfelsőbb politikai szinteken Afrikában is részvéttel reagáltak II. Erzsébet királynő halálára, a közbeszédben már korántsem gyászol mindenki. Felerősödtek viszont azok a hangok, melyek a britek gyarmatosításban játszott szerepére emlékeztetnek, rámutatva az uralkodó felelősségére is.
Érdekesség, hogy II. Erzsébet uralkodása is lényegében Afrikában kezdődött: 1952-ben, tehát mindössze 25 esztendősen, akkor még hercegnőként éppen Kenyában kapta a lesújtó hírt, hogy apja, VI. György király elhunyt.
Ugyanebben az évben robbant ki Kenyában az úgynevezett Mau Mau-felkelés, a véres függetlenségi háború a brit uralom és földbirtokosok ellen, amely legalább tízezer életet követelt. Az egészen 1960-ig tomboló lázadásról hetven év távlatából már tudjuk, hogy a brit csapatok kőkeményen léptek fel, olykor a civil lakosságot sem kímélték, illetve a legújabb bizonyítékok alapján rendszerszerűen kínoztak és telepítettek táborokba egész népcsoportokat.
Miközben a Nagy-Britanniával ápolt kapcsolatok hasznosak voltak, nehéz elfelejteni a múlt atrocitásait
– vont mérleget II. Erzsébet felemás örökségéről a The Daily Nation angol nyelvű kenyai napilap. Szerkesztőségi véleménycikkükben rámutatnak, hogy a britek egyrészt brutálisan elnyomták a kenyaiakat saját országukban, másrészt viszont a függetlenség kikiáltása után sokat tettek a gazdasági fellendülésért.
Elfoglalták a földemet, ami születésemnél fogva engem illetett
– panaszolta egy kenyai a Reuters hírügynökségnek, felidézve, hogy a brit katonák táborba zárták, megverték és éheztették.
– Ha a királynő bocsánatot kért volna a rabszolgaságért, a gyarmatosításért és neokolonimzusért, és sürgette volna, hogy ajánljanak fel kártérítést a nevükben kioltott életek millióiért, akkor talán rosszul érezném magam. De kenyaiként, semmit nem érzek. Abszurd az egész cirkusz – háborgott Twitterén Mukoma Wa Ngugi kenyai író is.
Kenya brit megszállása egyébként egészen a XIX. századig nyúlik vissza – ennek a korszaknak az emlékét őrzi például a királynőről elnevezett Viktória-tó –, de hivatalosan csak 1920-ban lett gyarmat és 1963-ban nyerte el függetlenségét.
Nigériában most azt rótták fel a briteknek, hogy az 1967–1970-ig dúló polgárháborúban aktívan támogatták a nigériai kormányt. Miután az ország 1960-ban független lett, egy ibo származású katonatiszt vezetésével a keleti részek Biafrai Köztársaság néven megpróbáltak elszakadni, ám végül – a brit segítségnek is köszönhetően – felülkerekedtek rajtuk. Az úgynevezett biafrai háború – főként az éhínség miatt – nagyjából egymillió életet követelt.
Ha valaki azt várja tőlem, hogy megvetésen kívül mást is érezzek az uralkodó iránt, aki irányította a kormányt, amely támogatta a népirtást, amely a fél családomat is lemészárolta és kitelepítette [...] hát az álmodozzon csak
– fakadt ki például a közösségi médiában Uju Anya, egy nigériai–amerikai egyetemi kutató. Fiókjában megosztott egy olyan bejegyzést is, ami II. Erzsébet konkrét felelősségét kéri számon a függetlenségi törekvések elfojtásában.
– Nem gyászolunk II. Erzsébet miatt, mert a halála számunkra emlékeztet egész Afrika és országunk egy nagyon tragikus időszakára – szögezte le közleményében az egyik dél-afrikai szélsőbaloldali párt. Hasonló hangnemben a zimbabwei függetlenségi veteránok szakszervezete is világossá tette, hogy „nincs semmi okuk gyászolni az elhunytat”.
Borítókép: II. Erzsébet látogatása Nigériában 2003-ban (Fotó: AFP/pool/Ben Curtis)
Elhunyt II. Erzsébet
