Előnyére fordíthatná Varsó a migrációt

Miközben Lengyelországban éles vita folyik arról, hogy beengedjék-e a menekülteket vagy sem – hiszen egy ottani szólás szerint „Lengyelország a lengyeleké” –, a valóság az, hogy már ma is többetnikumú országról lehet beszélni, amely a jövőben még inkább azzá fog válni. Ez a vita eldőlt. A kérdés ma úgy vetődik fel, hogy hogyan lehetne megszervezni és ellenőrzés alatt tartani a migrációt, elkerülendő a vele járó kockázatokat, és hogyan lehetne az ország lehető legnagyobb előnyére fordítani a folyamatot – olvasható a Do Rzeczy lengyel konzervatív hetilap legújabb számában.

POLAND-IMMIGRATION Fotó: JANEK SKARZYNSKI

Lengyelország 1989 óta hatalmas változáson esett át. Harminc év alatt a világ második legnagyobb gazdasági növekedését érte el, de nagy árat fizetett ezért. Szétesett a társadalmi szolidaritás, teret nyert az egoizmus

– állapítja meg cikkében a szerző, Rafal A. Ziemkiewicz.

A társadalom egy része nem vállalja a gyermekvállalással járó nehézségeket, akik pedig igen, azok közül sokan már gazdagabb országok számára nevelnek gyermekeket. Az európai uniós csatlakozás egyfajta csereüzlet volt: „pénzt kapunk emberekért” – írja. Csupán Nagy-Britanniában 1,3 millió lengyel élt a kivándorlás tetőzésekor (Lengyelország lakossága 38 millió), akik valamennyi ott élő etnikum között a legmagasabb születésszámmal rendelkeznek, megelőzve a pakisztáni vagy közel-keleti bevándorlókat is. Nem valószínű, hogy gyerekeik valaha is visszatérnének őseik földjére. Lengyelországban pedig nem születnek olyan számban gyermekek, hogy pótolni tudják a kieső generációkat. Nem csupán a kivándorlók nagy száma, hanem főként azok életkori és társadalmi összetétele miatt.

A gazdasági növekedés és a gyermektelenség közötti összefüggés következménye, hogy a mai Lengyelországban többek között mintegy hárommillió ukrán bevándorló él.

Az ukránok és belaruszok már az orosz–ukrán háború előtt is ott voltak, rajtuk kívül jelentős számban élnek vietnamiak, pakisztániak, indiaiak és Fülöp-szigetekiek is az országban, akik gyakran maguk után hozzák feleségüket és gyermekeiket is. A regisztrált munkanélküliek aránya öt százalék alá süllyedt, de a valóságban ez – figyelembe véve a fekete foglalkoztatást – inkább két-három százalék között lehet. Ez már gyakorlatilag munkaerőhiányt jelent, sok ágazatban és az ország sok területén hiányoznak a munkáskezek. 

Bevándorlás nélkül Lengyelország ebben a helyzetben nem tud megfelelően működni és fejlődni. A kérdés az, milyen módon kellene ezt megszervezni és ellenőrizni, hogy el lehessen kerülni a Nyugat-Európában látható következményeket, valamint az, hogyan lehetne a folyamatot a lehető legelőnyösebbé tenni az ország számára

– írja a szerző. A nyugat-európai utcai bűnözés, bandaháborúk, a lepusztult migránsgettók képei elfedik azt a tényt, hogy vannak államok, melyek a bevándorlásnak köszönhetik felvirágzásukat. Elsőre nyilvánvalóan mindenki az Egyesült Államokra gondol, de vannak más példák is: ilyen az Egyesült Arab Emírségek, ahol a mintegy másfél millió őslakos mellett kilencmillió vendégmunkás él. Ők sokfelől érkeztek, kivéve a muzulmán országokat, mert onnan az emírségek következetesen nem enged be senkit a gazdagokon kívül. 

Ennek oka, hogy kétfajta bevándorló van. Akik az Egyesült Államokat felépítették, saját erőből, vállalkozószellemből, külső segítség nélkül – legfeljebb a már korábban letelepedett rokonaik támogatásával teremtették meg új életüket. A nemkívánatos bevándorlók bejutásának megakadályozására állították fel az Ellis-szigeti átmeneti tábort, ahonnan azokat, akik nem felelnek meg a szigorú kritériumoknak, visszaküldték származási országukba. A bevándorlók másik része azzal a számítással érkezik, hogy kihasználja a jóléti társadalom előnyeit. Innen válik érthetővé, hogy az emírségek miért enged be keresztényeket a Fülöp-szigetekről és hindukat Indiából, miközben muzulmánokat egyáltalán nem.

Mohamed ugyanis meghagyta, hogy követői jövedelmük bizonyos részét, amely aprólékosan meg van határozva a Koránban, alamizsnálkodásra használják fel szegény hitsorsosaik javára. Ha egy jordániai bevándorló az emírségekbe érkezik, követelheti, hogy támogassák őt, mert ez vallási kötelességük. Ezért a gazdag muzulmánok inkább adakoznak mecsetek építésére Európában, mint szegény hittestvéreik javára, akiket igyekeznek minél távolabb tartani maguktól

– magyarázza Rafal A. Ziemkiewicz.

Lengyelországnak a legális bevándorlás amerikai mintáját kellene követnie: legyen egy saját „Ellis-szigetünk”, lehetőleg az ország határain kívül, ahol különválaszthatjuk a számunkra hasznos bevándorlókat a követelőzőktől – javasolja a szerző. A határkerítések építése mellett bevándorlóirodákat kellene nyitni olyan helyeken, mint Észak-Irak (ahonnan tömegesen érkeznek az illegális migránsok a belarusz–lengyel határra), ahol lengyelországi tartózkodási engedélyt igényelhetnének. Az emírségek gyakorlata viszont Lengyelország számára nem opció. 

Ha milliók készek életüket kockáztatni az Európába jutásért és megfizetni a borsos árat az embercsempészeknek, akkor ki lehetne választani közülük azokat, akik készek „lengyellé válni”, belenőni egy új kultúrába, gazdagítani saját magukat és a befogadó országot.

Ehhez csak a feltételeket kell megteremteni, de semmiképpen sem segélyekkel, hitelekkel és különféle privilégiumokkal, hanem a boldogulásukhoz szükséges feltételek megteremtésével. Létre kellene hozni azokat az intézményeket, amelyek lehetővé teszik a nemkívánatos, jogsértő elemek kiszűrését és kiutasítását, és amerikai vagy dán mintára kötelezővé tenni a bevándorlóknak a vizsgát lengyel jogból, kultúrából és nyelvből, amihez megfelelő tankönyveket és az anyanyelvükre fordított anyagokat kellene biztosítani. Mindezt minél hamarabb, mert égetően szükség van a munkaerőre, és ez az igény lavinaszerűen tovább fog nőni. Szerencsére nem kell új megoldásokat keresni, csak tanulmányozni és felhasználni más országok tapasztalatait. Ez esetben az anyagi sikerre szomjazó és asszimilációra kész bevándorlók egy jövendő lengyel siker motorjai lehetnének.

Lengyelországnak megvan a potenciálja, hogy a szegény országok lakói számára a gazdasági szabadság európai hazájává és a siker földjévé váljon, amilyen Amerika volt száz évvel ezelőtt a lengyelek és más európaiak számára

– összegzi álláspontját a Do Rzeczy szerzője.

Borítókép: vietnami eladók egy varsói ruhaüzletben (Fotó: AFP/Janek Skarzynski)