Amerika és Oroszország – józanul nézve

Jeszenszky Zsolt viszontválasza Jeszenszky Gézának a háború kérdésében.

Jeszenszky Fotó: MN montázs

Szó nincs az ukrán nép iránt érzett emberbaráti szeretetről vagy szolidaritásról. Ez egy kiváló mese, amit el lehet adni a széplelkű közvéleménynek. De ne higgyünk a meséknek.

 Ahogy a Marshall-tervet se nevezzük segélynek. Az újjáépült Nyugat-Európa az USA legerősebb külpiaca, kereskedelmi partnere lett. Annyira azért nem erős, hogy érdemi konkurencia legyen. Egy ilyen versenytárs az USA hegemóniájának végét is jelentené. Ezért elemi érdeke, hogy Európa túlzott megerősödését megakadályozza. Ha levesszük a szemellenzőt, sajnos ezt kell látnunk. Az USA a maga hibáival, néha eltúlzott küldetéstudatával, de alapvetően felelős nagyhatalomként viselkedett hosszú időn át. Ám a neomarxista, woke ideológia és az elitista globálkapitalizmus térhódításával egyre agresszívabb és ellenszenvesebb lett. És már Európára is a hatalmára veszélyes erőként tekint. Túlzott megerősödéstől persze nem kellett tartania, egészen az európai gazdasági egység létrejöttéig. Igazán reális veszéllyé azonban csak Európa és Oroszország közeledésével vált.

Annak idején a NATO legfőbb célja is ez volt, ahogy Lord Ismay, a szervezet első főtitkára fogalmazott: „To keep the Soviet Union out, the Americans in, and the Germans down”. Ehhez használják most fel Ukrajnát. Ahol, ha de jure nem is, de facto viszont már réges-rég masszívan jelen van a NATO. Az egykor valóban védelmi funkciót is betöltő, Európa számára valóban biztonságot nyújtó szervezet egyre inkább az USA „magánhadseregévé”, geopolitikai érdekeinek kiszolgálójává válik. A fordulópont a délszláv háborúnál, Szerbia bombázásával következett be.

És nem, ez nem azt jelenti, hogy Szlobodan Milosevics jó ember lett volna. Ahogy Szaddám Huszeinről sem gondolja ezt senki. De ettől még – van, aki szerint megsüvegelendő, szerintem inkább önámító és veszélyes – idealizmus azt gondolni, hogy ezeknek a rezsimeknek a megdöntése és a „demokráciaépítés” emberbaráti szeretetből történt volna. 

Egyszerűen csak olyan rezsimeket szeretne az USA a számára geopolitikailag releváns országokban, amelyek nem mennek szembe az ő (sem lokális, sem globális) érdekeivel.

 Hogy ezek a rezsimek épp demokratikusak (Európa, Japán), vagy autokráciák (Irak, Egyiptom, stb.), az valójában teljesen mindegy. És ha egy korábban baráti rezsim (például Irak) ellenük fordul, akkor visszabombázzák akár a kőkorszakig. Az emberáldozatok sem számítanak. De hogy jobb legyen az egésznek az optikája, kitalálnak valami fedősztorit. Irakban a tömegpusztító fegyverek, most meg Ukrajna „szabadságharca”. Az USA persze sokkal profibb és erősebb puszta „mesemondónál”; a fedősztori részeként a titkosszolgálatai „forradalmakat” is tudnak szervezni. (Igen, ahogy a Szovjetunió is meg tudta azt tenni Kubában, Nicaraguában, Angolában stb.) Ukrajnában is megszervezték a Majdant, amelyben a lakosság kevesebb mint két százaléka vett részt, mégis megdöntötték a legitim, megválasztott vezetést. (Nem, Janukovicsot sem szeretjük.)

Egy világéletében elkötelezett atlantistának nehéz elfogadnia mindezt, és küzdeni is fog minden erejével a valósággal szemben. Ebben a küzdelemben az egyik legjobb „fegyver”, egyfajta énvédő mechanizmus is sokak számára az úgynevezett szalmabáb-érvelés, ami apám írását is végigkíséri. Amikor Amerika dicstelen szerepvállalásait vagy a mára elhatalmasodott globálkapitalizmust kritizáljuk, akkor rögtön nekünk szegezik a kérdést, sőt rögtön meg is vádolnak vele, hogy akkor mi a szocialista tervgazdaságban hiszünk, Kínában szeretnénk élni, putyinisták vagyunk stb. 

Kreálnak egy stigmát, amit rásütnek arra, aki az ukránokat szentté avató amerikai propagandával szemben a realitásokról beszél. És ezzel a negatív minősítéssel, érzelmi alapon, egyből delegitimálják is az érveit. Nem túlságosan minőségi okfejtés, de lássuk be: ügyes.

A „Mearsheimer-féle realisták” is megkapják a magukét; tudniillik hogy ők Hitlerrel is megegyeztek volna. Ez a fajta párhuzam meglepő egy történésztől – feltéve, ha a történelem mellett a jelent is a kellő elfogulatlansággal tanulmányozzuk. Ami valóban nem könnyű, az oroszok sok évtizedes gazemberségei után. Ezért is kellene inkább élni a lehetőséggel, hogy Putyin személyében egy pragmatikus vezetője van Oroszországnak. Aki tisztában van vele, hogy gazdasági eszközökkel, nyersanyag- és energiaexporttal sokkal hatékonyabban tudja fenntartani az orosz érdekszférát, mint katonai erővel, amibe a Szovjetunió anyagilag belerokkant. Ahelyett azonban, hogy ezt a lehetőséget kihasználva, permanens békét, status quót igyekeztek volna kialakítani Oroszországgal, napjaink középszerű nyugati vezetői az USA nyomásának (pénzének?) engedve konfrontálódnak vele. Mindezt persze nyakon öntik egy jóemberkedő mázzal, amit sokan be is vesznek. Hogy Ukrajna a szabadságharcát vívja. Sőt a mienket, mert ha ők nem lennének, akkor az orosz katonák már nemhogy Budapestet, hanem Párizst ostromolnák…

Aki kicsit is veszi a fáradságot, és tanulmányozza Putyin elmúlt húsz évét, általában az elmúlt két évtized orosz politikáját, az nem dől be ilyen badarságnak. Jófiúk lennének az oroszok? Megváltoztak? Nem, mielőtt bárki megint belekezdene a szalmabábérvelésbe. Ahogy a németek, úgy ők is mindig a parancsot és a vezetőt követik. De míg a nácik Európa leigázására törekedtek, így muszáj volt legyőzni őket, addig a mai Oroszországgal nagyon is létezik megegyezés. Ezért tragikus, hogy épp ennek az ellenkezője felé megy Európa.

Lehet moralizálni napestig az ukránokról. Hogy joguk van eldönteni, kihez húznak. De talán élni is joguk van. És ha valaki feltette volna a kérdést egy átlag ukránnak, hogy az orosz érdekszférában (de nem katonai elnyomásban, ilyenről már rég szó sincs!) szeretne-e élni vagy inkább meghalna, illetve a családtagjait küldené a halálba, egyértelműen az elsőt választotta volna. Nemcsak realista gondolkodás, de valójában morális is, hogy nem akarunk meghalni. És azt sem akarjuk, hogy mások meghaljanak.

Az USA vezetése láthatóan nem így gondolkodik Ukrajnával kapcsolatban. 

Egy teljes népet áldoztak fel a saját geopolitikai érdekeik oltárán. És ennek a népnek a végtelenül korrupt vezetői ebben partnerek. Ha valaki népirtásban működik közre, akkor az Zelenszkij. Mégis, sokakat sikerült fanatizálni nemcsak Ukrajnában, de szerte a nyugati világban. Zelenszkij személyi kultusza Sztálinét idézi. Neki is tapsolni kell.

Apám szalmabábérvelésében arra a mondatomra is reagál, hogy „a békeellenesek szerint a határok sérthetetlenek”. Ellenérvként felhozza a helsinki záróokmányt, mely szerint közös megegyezéssel a határok megváltoztathatók. De én nem is erről beszéltem! Hanem azokról, akik ma Ukrajna fegyverekkel való teletömését támogatják, összes területének visszaszerzése érdekében, viszont az egyáltalán nem zavarja őket, hogy Magyarország elvesztette területének kétharmadát. A szalmabábérvelés Trianon kapcsán is folytatódik: leírja, hogy az érintett területeken igenis ötven százalék fölött volt a nemzetiségek aránya. Csakhogy én sehol sem írtam ennek az ellenkezőjét! Azt írtam, hogy a Krímben (de Donbaszban is) még nagyobb arányban élnek oroszok, mint anno kisebbségek az elcsatolt területeken. Ez pedig tény. A lakosság nyolcvan-kilencven százaléka orosz anyanyelvű. Ukrajna az utóbbi évtizedben egyre jobban elnyomta a kisebbségeket, az oroszokkal szemben véres leszámolásokba is kezdett. Az a kisebbségi jogokat is biztosító elképzelés, amit apám írásában említ, és amit 2018-ban a Magyar Szemlében is kifejtett, csodálatra méltó fantazmagória. Az ukránok soha semmi jelét nem adták, hogy bármi ilyesmire hajlandóak lennének. Épp ezzel ellentétes rendelkezéseket hoztak sorra.

A vágyvezérelt gondolkodás az egyetemek folyosóin, de még a publicisztikákban is elmegy. A reálpolitikában azonban nemigen. Akármilyen erősen akarjuk, Oroszország továbbra sem győzhető le. Ukrajnának számos lehetősége lett volna a békére. És bármennyire is szeretné valaki belelátni, belemagyarázni Zelenszkij szavaiba a békére való törekvést, ez nincs jelen. Ő teljes (egyesek szerint kokain által jelentősen megtámogatott) pszichózisban él. Elhitte önmagát, és azt is, hogy le tudja győzni Oroszországot, és a világ hőse lesz. És mint egy toporzékoló kisgyerek, követeli is ehhez az újabb és újabb fegyvereket. Miközben az ukránok folyamatosan halnak meg a fronton. Hiába hamisítják a számokat a nyugati propagandában (néha azért elszólják magukat, például Ursula von der Leyen). Ez a háború – feltéve, ha nem szeretnénk pusztító atomcsapásokban mindannyian meghalni – csak érdekbeszámítással, kompromisszummal, Oroszország felé tett valódi garanciákkal érhet véget.

A NATO-t emellett meg kellene erősíteni, eredeti funkciójában. Nem pedig teljesen lerombolni a tekintélyét, ahogy most történik. Törökország előbb-utóbb ki fog szállni. Az USA után övék a második legerősebb hadsereg a NATO-ban; nem véletlen, hogy az USA-nak ezért is annyira kell Ukrajna. A törökök helyére szeretnék a nagy létszámú ukrán haderőt.

 Erről a fontos szempontról sehol nem esik szó, pedig világosan látszik. De ha még ebbe is részletesen belemennék, tényleg nagyon hosszú lenne ez az írás…

Jeszenszky Zsolt vitaindító írása IDE kattintva érhető el.

Jeszenszky Géza válasza ITT olvasható.

Borítókép: Jeszenszky Zsolt és Jeszenszky Géza (Fotó: MN-montázs)