Örömmel állapítottam meg, hogy ez jóval kiérleltebb, higgadtabb, mint néhány korábbi cikke. Van benne logika. De Amerikával szemben – amit pedig nagyon alaposan ismer – rettenetesen rosszhiszemű és igazságtalan. Amerikát egy kiváló tanítványom, később munkatársam, majd nagykövet, egyszer egy remek esszében „a jóindulatú behemótnak” nevezte. Nem jót akart az Egyesült Államok Vietnamban, Irakban és Afganisztánban is? Meggátolni a kommunizmus terjedését Délkelet-Ázsiában, a saját állampolgárait brutálisan elnyomó, szomszédjait megtámadó Szaddam eltávolítását, a terroristák fészkének a kifüstölését? Nem volt kulcsszerepe a kommunista dominók eldőlésében? És nem képtelen állítás, hogy az Egyesült Államok gyöngíteni akarja Európát, az Európai Uniót? Ellenkezőleg, a II. világháború után a Marshall-tervvel segítette, építette újjá, megalapozva annak prosperitását. A hidegháborúban és most is erős szövetségest akar benne látni – ha kell, Kína ellen. Csúnya az amerikai kapitalizmus? Nem rosszabb, mint a többi, és biztosan jobb, mint a szocialistának nevezett és csődhöz vezetett tervgazdaság volt. A piacgazdaságban egészséges versenyben születnek a jó eredmények. Van ott is korrupció, csalás, de ez ellen a hatóságok keményen – és előbb-utóbb eredményesen föllépnek.

Putyin háborújáról Zsolt ezt írja: „A béke szó el sem hangzik. Illetve aki ki meri mondani, megvetés tárgya lesz. Micsoda röhej, nem? Aki békét akar, az a »gonosz«.”

Én meghallgattam Zelenszkij elnök nyugat-európai beszédeit. A békéről szólnak: arról, hogyan lehet véget vetni a lakosság számára hatalmas szenvedéseket okozó háborúnak. Magától értetődő, hogy csak egy olyan megállapodás hozhat tartós békét, amely méltányos, mindkét fél számára elfogadható, és nem hordozza magában újabb háborúk csíráit. Azonnal létrejöhetne egy fegyverszünet, ha Oroszország beszüntetné a harci cselekményeket és csapatait visszavonná a 2022. február 24-e után megszállt területekről. Ezt akadályozza a Nyugat? A béke megkötéséhez pedig tárgyalni lehetne a vitatott területek státusáról, akár nemzetközi felügyelet mellett tartott népszavazásról, a nemzeti kisebbségek jogairól, a nyelvük és kultúrájuk megőrzéséhez szükséges eszközökről, akár kölcsönös védnökhatalmi (Schutzmacht) megállapodásról.

Minden tisztességes ember békét akar. Tessék elolvasni Lukács János barátom világsikert aratott könyvét: Öt nap Londonban. 1940 tavaszán derék angol pacifisták, Mearsheimer-féle „realisták” ágáltak, hogy el kell fogadni Hitler méltányos békeajánlatát. Churchill legyőzte őket. Most azonban van orosz részről békeajánlat? Hogy Ukrajna adja föl függetlenségét („nácitalanítsa” önmagát, nyilván a KGB segítségével) és adja föl területe húsz százalékát. Ezt kellene rákényszeríteni az ukránokra? Ukrajna fogadja el, amit Putyin hirdet, hogy nem is létezik ilyen ország és nemzet? 

Nagy tévedés, hogy Ukrajna puszta létével fenyegette Oroszországot. Ellenkezőleg, a mai Oroszország fenyegeti Ukrajna létét. A történelemben Oroszország megakadályozni próbálta az ukrán nemzet megszületését és nemzeti tudatának megerősödését. 1917–18-ban létrejött egy ukrán állam, az Osztrák–Magyar Monarchia Breszt-Litovszkban békét is kötött vele. Azután a bolsevik Szovjetoroszország leverte és bekebelezte, hogy pár év után milliószámra éheztesse ki az ukránokat. Nem csoda, hogy 1941-ben Kijevben felszabadítónak hitték Hitlert – hogy azután hamar kiábránduljanak belőle. Ha valaki sokat tett az 1991-ben függetlenségét deklaráló és azt népszavazással megerősítő Ukrajnában a nemzeti tudat megerősödéséért, az Putyin orosz elnök.

Lapjuk kiemelte, hogy: „A békeellenesek szerint a határok sérthetetlenek.”

Tévedés. A Helsinki Záróokmány kimondja, hogy békés úton, megegyezéssel, az európai határok megváltoztathatók. Ha 1991-ben Kravcsuk ukrán elnök azt üzente volna Antall Józsefnek, hogy „minek nekünk 150-200 ezer magyar a magyar határ mellett, ha akarjátok, vigyétek” (Raffay Ernő lépten-nyomon ezt hirdeti), aligha utasítottuk volna vissza.

„Érdekes módon Trianonnal nincs bajuk ugyanezeknek a széplelkeknek.”

„Pedig Magyarország trianoni vesztesége – arányaiban – jóval nagyobb volt, mint Ukrajna oroszok által elfoglalt területei. És nálunk messze nem éltek kisebbségek akkora arányban, mint oroszok Donyeckben, Luhanszkban, pláne a Krímben. Ezeken a területeken a lakosság elsöprő többsége orosz, akiket az ukránok éveken keresztül csúnyán vegzáltak.”

Sajnos a napi politikában igen tájékozott fiam rosszul tudja. A kiegyezés idején a történelmi Magyarországon a nem magyarok száma jócskán meghaladta a magyar anyanyelvű, magyar tudatú állampolgárok létszámát. 1910-re – nem brutális eszközökkel, de erőltetéssel, iskolapolitikával (amit most Ukrajna nagyon helytelenül utánoz) és természetes asszimilációval az arányt föltornáztunk fele-felére, sőt az autonóm Horvátországot nem számolva, 54 százalékra. De sokfelé, mind a négy égtájban „a lakosság elsöprő többsége” német, szlovák, román, egyes körzetekben szerb volt. Méltányosabb politikával, még az 1868-asnál is liberálisabb kisebbségpolitikával, helyenként autonómiával, kantonizálással megelőzhető lett volna Trianon, és ha egyszer ezek a nemzetiségek mégis leváltak volna Magyarországról, az nem a trianoni határokkal történt volna.

A Krím elfoglalása is agresszió volt a javából. De még utána is elképzelhető volt olyan kibontakozás, ami mindkét fél számára elfogadható lehetett volna. 2018 decemberében a Magyar Szemlében bátorkodtam fölvetni egy ötletet. A Krím-félszigeten „tagadhatatlan, hogy a lakosság többsége nyelvében és tudatában orosz. Sok évvel ezelőtt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése képviselőjeként ott járva ezt személyesen is tapasztaltam. (…) Egy tiszta körülmények közepette lebonyolított krími népszavazás eredményét mindenki elfogadhatja. Van egy eszköz, ami talán Ukrajna számára is könnyebben elfogadhatóvá tenné ezt a megoldást: orosz–ukrán tárgyalások révén quid pro quo, valamit valamiért. Ha Ukrajna belemegy a krími népszavazásba, cserébe elvárhatja a teljes orosz kivonulást Kelet-Ukrajnából. Ami minden érintett, a helyi lakosság számára is vonzóvá tehet egy ilyen alkut, az a decentralizálás, a kisebbségi jogok, az orosz és az ukrán nyelv egyenjogú státusa, szabad használata mindkét vitatott térségben, valódi helyi önkormányzattal párosulva. (…) A javasolt kompromisszum elfogadását tovább erősítheti, ha a két ország kölcsönös kisebbségvédelmi szerződést köt, ideálisan az olasz–osztrák precedens alapján kölcsönös védnökhatalmi státust (Schutzmacht) ismerve el: Ukrajnáét a Krím, Oroszországét Kelet-Ukrajna egyes részei fölött.” 

Persze az események, a brutális orosz viselkedés túlment egy ilyen kompromisszum elfogadásán, a két harcoló fél céljai jelenleg nem egyeztethetők össze. Oroszország semmi hajlandóságot nem mutat a visszavonulásra, és Ukrajna sem hajlandó ennyi szenvedés után lemondani területi integritásáról, aminek a tiszteletben tartására 1994 decemberében az Orosz Föderáció – éppen Budapesten – kötelezettséget vállalt, cserében Ukrajna nukleáris fegyvereinek átadásáért. Ha erre akkor nem került volna sor, az atomfegyverrel rendelkező Ukrajnát aligha támadta volna meg.

Nem Zsolt fiam találta ki, hogy Oroszország kénytelen volt katonai agresszióval védeni meg jogos nemzeti érdekeit, de azonosul ezzel az abszurd nézettel. Putyinék „mi mást tehettek volna? Tudták, hogy Ukrajna, ha formálisan nem is NATO-tagként, de amerikai politikai támogatással és katonai kiképzéssel, támadásra készül az oroszok lakta területek teljes visszafoglalására.” Ukrán részről nem volt jogos és észszerű megpróbálni visszaszerezni azt, amit a nemzetközi jog súlyos megsértésével, katonai intervencióval tőle egy agresszor elragadott? És mit jelentene Ukrajna EU-, majd esetleg NATO-tagsága? Ez nem fenyegette volna Oroszországot, hanem nyugati határát biztosítva több figyelmet fordíthatott volna az iszlám fundamentalizmus őt belülről fenyegető veszélyére, és elmaradott területeinek a fejlesztésére. Az interkontinentális rakéták korában nincs jelentősége, hogy egy szomszédos országban vannak-e támadásra is fölhasználható fegyverek. Azt pedig Moszkva nagyon jól tudja, hogy a NATO defenzív szövetség, távol áll tőle minden ok nélkül bárkit is megtámadni.

Nem osztom fiam nézetét, hogy a derék hazai konzervatívoknak nem is szabad megbocsátaniuk az oroszoknak. A XX. századi bűnöket nem az orosz nép, hanem a szovjet vezetők követték el, az annyit szenvedett orosz népre nincs okunk haragudni. Ahogy ezt Antall József az MDF 1989. októberi Országos Gyűlésén olyan szépen kifejezte: „Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk!"

Jelcin Oroszországával Antall államközi szerződést kötött, az orosz elnök a magyar Országgyűlésben „lemoshatatlan szégyen”-nek nevezte elődei 1956-os agresszióját. Az akkori jó orosz–magyar viszonnyal nem volt ellentétben azonban Antall figyelmeztetése, hogy az orosz medve, ha jól kialussza magát, még újra veszélyes lehet. „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy Oroszország lemondott a közép-európai térségben vitt szerepéről.” Majd így folytatta e gondolatot: „Mi kívánjuk azt, hogy Ukrajna is egy független és szabad ország legyen.” Hát Putyin Oroszországa láthatóan nem mondott le Nagy Péter és a többi cár céljairól. Nemcsak Ukrajnáról nem mondott le.

Oroszország nem győzhető le? Senki sem gondolja, hogy valaha is kitűzik az ukrán zászlót a Kremlre. De a világbéke fönntartásán őrködő NATO, az Ukrajnát segítő demokráciák, élükön a demokrata vezetésű Egyesült Államokkal és a konzervatív vezetésű Nagy-Britanniával, nem legyőzni akarják Oroszországot, hanem visszavonulásra késztetni, meggyőzni, hogy fegyverrel, agresszióval nem érdemes fenyegetni és megtámadni egyik szomszédját sem. Ez az európai béke alapfeltétele.

A szerző az Antall-kormány külügyminisztere, 1998–2002 között Magyarország washingtoni nagykövete volt

Borítókép: Jeszenszky Géza és Jeszenszky Zsolt (Fotó: Magyar Nemzet montázs)