„Magyarország lassanként az utolsó európai ország, amely még mindenkivel beszél” – mondta Orbán Viktor a Vlagyimir Putyin elnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján.
Valóban: ha komolyan gondolunk a béketárgyalásokra, jelenleg Magyarország az Európai Unió egyetlen tagállama, amely magára vállalhatja a közvetítést Ukrajna és Oroszország között. Ennek ellenére a magyar miniszterelnököt válogatott szidalmakkal illetik
– írja Pawel Lisicki.
Orbán kimondta a legnyilvánvalóbb, cáfolhatatlan igazságot: aki be akarja fejezni a háborút, annak képesnek kell lenni mindkét féllel tárgyalni. Nincs más kiút, hacsak nem hisszük azt, hogy „az egyik fél, vagyis Oroszország eltűnik, szétesik, felköltözik a Holdra vagy demokratikus erőknek engedi át a hatalmat”.
A lengyel politikusok, jobb- és baloldaliak egyaránt, osztoznak ebben a hitben. Szomorú bizonyságául annak, hogy a lengyel politikai elit mit sem okult az elmúlt évszázadok tapasztalataiból. Biztosan nem tanulták meg, hogy az álmodozás és képzelgés (wishful thinking) nem lehet politikai döntések alapja.
Azok között, akik kígyót-békát kiáltanak Orbánra, szokásosan Donald Tusk lengyel miniszterelnök áll az első helyen, aki a maga csípős, lekezelő stílusában először azt tudakolta Orbántól, igaz-e, hogy Moszkvába készül, majd pedig amikor a magyar miniszterelnök megerősítette, hogy Kijev után Moszkva lesz békemissziójának következő állomása, így összegzett: „Orbán miniszterelnök úton Moszkvába (ezt mondta): Fontos eszköz leszünk az első lépés megtételében a béke felé. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezében van ez az eszköz”. Természetesen, sugallja Tusk, Putyinéban.
A lengyel miniszterelnök ezzel nem mond semmi újat. Ez a nyugati retorika állandó jellemzője: aki békéről beszél, az a Kreml narratíváját/propagandáját terjeszti. Meg azt, hogy a döbbenetes mértékű ukrajnai emberáldozat „járulékos veszteség”, nem számít, nem figyelembe veendő. Ugyanezt ismételgeti papagáj módjára „közös értékeink megmaradt védelmezőinek csoportja, köztük Ursula asszony, Charles (Michel) úr és egy légiónyi kevésbé jelentős személyiség”.
Orbán velük ellentétben szilárd jellemről, akaratról és bátorságról tesz tanúságot. Elsősorban pedig józan észről. Egyetlen jelentős európai politikusként bebizonyította, hogy őt a közös európai és a magyar nemzeti érdek vezérli, és nem engedi meg – a többi vezetővel ellentétben –, hogy bábfigura legyen az amerikai demokraták, a neokonzervatív ideológia híveinek kezében.
Senki sem fogalmazta meg jobban az utóbbiak álláspontját, mint Olaf Scholz német kancellár az ASB Zeitungnak adott interjúban. Azt mondta, hogy országa nem támogatja az ukrajnai tűzszünetet, mert az Kijevet kapitulációra kényszerítené. Közben azt bizonygatta, hogy Németország nem lesz részese az ukrajnai háborúnak. Ezzel feltehetőleg Orbán határidős tűzszünetre tett kijevi javaslatára reagált. Vagyis a német kancellár nem támogatja a tűzszünetet, egyúttal azonban azt bizonygatja, hogy Németország „nem lesz részes fél az ukrajnai háborúban”. Vagyis arra biztatja az ukránokat, hogy tegyék továbbra is, amit tesznek, hozzanak még nagyobb véráldozatot, miközben kinyilvánítja, hogy Németország kívül tartja magát a háborún.
Felmerül a kérdés: miért lenne egyenértékű a tűzszünet a kapitulációval? Ha ez így van, „Scholz és cinkosai” szerint a béke „az utolsó ukránig” folytatott háborút jelenti. A harcok akkor szűnnek meg, amikor az utolsó honvédő katona is meghal. Más megoldás nincs, ez az egyetlen logikus következtetés
– írja a szerző.
Scholz azt is mondta az interjúban: nem fogják eltűrni, hogy a háború ne Oroszország vereségével végződjön. Vagyis: mi, németek, azt akarjuk, hogy az ukránok addig haljanak meg, amíg kell, de mi ezt kívülről nézzük. Akár az ókori gladiátorok élet-halál harcát figyelő nézők, akik azt kívánták, hogy a gyengébb és vértől ázó fél tovább harcoljon. Mi, németek, természetesen szállítunk fegyvert, biztosítjuk a szükséges kölcsönöket, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy az ukránok tovább harcoljanak és az oroszok ne foglaljanak el újabb ukrán területeket. de semmi esetre sem lépünk be a háborúba, vagyis rendíthetetlenek vagyunk más rovására – állapítja meg.
Scholz nem beszél arról, hogy mi történik akkor, ha az ukrán katonák tömeges pusztulása miatt Kijev nem képes tovább harcolni, és Moszkva, minden jel szerint, erővel eléri célját. Minek kell történnie ahhoz, hogy a jelen helyzetet megváltoztassuk? Orbán javaslatát lehet bírálni, de milyen más konkrét, reális ajánlat van az asztalon? Ha Ukrajna elfogadja a tűzszünetet, és belemegy a béketárgyalásokba, kénytelen lesz bizonyos területi veszteségekkel számolni, bár nem olyan nagyokkal, mint amilyeneket Moszkva szeretne. Ez Orbán forgatókönyve – írja Pawel Lisicki, és felteszi a kérdést, hogy de mi Biden és Scholz, Washington fő európai szövetségesének forgatókönyve?
A front folyamatosan halad Ukrajna belseje felé, és minél tovább tart a háború, az oroszok étvágya annál nagyobb lesz. Ők pedig, tudatosítva, hogy a Nyugat a harcban csak az ukránokra számít, katonai fölényükre támaszkodva az ellenfél teljes kivéreztetésére törekszenek.
„Attól tartok, hogy Ukrajnának nem sikerült olyan politikai elitet kitermelnie, amely megértené, hogy a legfontosabb a nemzet életerejének megőrzése. A nemzeti eliteknek mindig arra kell törekedniük, hogy népük ne kerüljön az „alternatívanélküliség” csapdájába. Mert ez az, amit a kisebb, éretlenebb népekre a nagy, globális játékosok rákényszerítenek. Utóbbiak segíthetnek (keresve rajta) és nem tolerálhatnak (egy csepp vérüket sem kockáztatva), míg előbbiek mindig kilátástalan helyzetbe kerülnek, embereket és területet veszítve” – állapítja meg a szerző.
Borítókép: Megrongálódott kórház Ukrajnában (Fotó: Anadolu/AFP/Jose Colon)
