„Magyarország lassanként az utolsó európai ország, amely még mindenkivel beszél” – mondta Orbán Viktor a Vlagyimir Putyin elnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján.
Valóban: ha komolyan gondolunk a béketárgyalásokra, jelenleg Magyarország az Európai Unió egyetlen tagállama, amely magára vállalhatja a közvetítést Ukrajna és Oroszország között. Ennek ellenére a magyar miniszterelnököt válogatott szidalmakkal illetik
– írja Pawel Lisicki.
Orbán kimondta a legnyilvánvalóbb, cáfolhatatlan igazságot: aki be akarja fejezni a háborút, annak képesnek kell lenni mindkét féllel tárgyalni. Nincs más kiút, hacsak nem hisszük azt, hogy „az egyik fél, vagyis Oroszország eltűnik, szétesik, felköltözik a Holdra vagy demokratikus erőknek engedi át a hatalmat”.
A lengyel politikusok, jobb- és baloldaliak egyaránt, osztoznak ebben a hitben. Szomorú bizonyságául annak, hogy a lengyel politikai elit mit sem okult az elmúlt évszázadok tapasztalataiból. Biztosan nem tanulták meg, hogy az álmodozás és képzelgés (wishful thinking) nem lehet politikai döntések alapja.
Azok között, akik kígyót-békát kiáltanak Orbánra, szokásosan Donald Tusk lengyel miniszterelnök áll az első helyen, aki a maga csípős, lekezelő stílusában először azt tudakolta Orbántól, igaz-e, hogy Moszkvába készül, majd pedig amikor a magyar miniszterelnök megerősítette, hogy Kijev után Moszkva lesz békemissziójának következő állomása, így összegzett: „Orbán miniszterelnök úton Moszkvába (ezt mondta): Fontos eszköz leszünk az első lépés megtételében a béke felé. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezében van ez az eszköz”. Természetesen, sugallja Tusk, Putyinéban.
A lengyel miniszterelnök ezzel nem mond semmi újat. Ez a nyugati retorika állandó jellemzője: aki békéről beszél, az a Kreml narratíváját/propagandáját terjeszti. Meg azt, hogy a döbbenetes mértékű ukrajnai emberáldozat „járulékos veszteség”, nem számít, nem figyelembe veendő. Ugyanezt ismételgeti papagáj módjára „közös értékeink megmaradt védelmezőinek csoportja, köztük Ursula asszony, Charles (Michel) úr és egy légiónyi kevésbé jelentős személyiség”.
Orbán velük ellentétben szilárd jellemről, akaratról és bátorságról tesz tanúságot. Elsősorban pedig józan észről. Egyetlen jelentős európai politikusként bebizonyította, hogy őt a közös európai és a magyar nemzeti érdek vezérli, és nem engedi meg – a többi vezetővel ellentétben –, hogy bábfigura legyen az amerikai demokraták, a neokonzervatív ideológia híveinek kezében.
Senki sem fogalmazta meg jobban az utóbbiak álláspontját, mint Olaf Scholz német kancellár az ASB Zeitungnak adott interjúban. Azt mondta, hogy országa nem támogatja az ukrajnai tűzszünetet, mert az Kijevet kapitulációra kényszerítené. Közben azt bizonygatta, hogy Németország nem lesz részese az ukrajnai háborúnak. Ezzel feltehetőleg Orbán határidős tűzszünetre tett kijevi javaslatára reagált. Vagyis a német kancellár nem támogatja a tűzszünetet, egyúttal azonban azt bizonygatja, hogy Németország „nem lesz részes fél az ukrajnai háborúban”. Vagyis arra biztatja az ukránokat, hogy tegyék továbbra is, amit tesznek, hozzanak még nagyobb véráldozatot, miközben kinyilvánítja, hogy Németország kívül tartja magát a háborún.
Felmerül a kérdés: miért lenne egyenértékű a tűzszünet a kapitulációval? Ha ez így van, „Scholz és cinkosai” szerint a béke „az utolsó ukránig” folytatott háborút jelenti. A harcok akkor szűnnek meg, amikor az utolsó honvédő katona is meghal. Más megoldás nincs, ez az egyetlen logikus következtetés
– írja a szerző.
