Hölvényi György: Afrika sorsát nem ideológiai alapon kell alakítani

Afrika a világpolitika egyik legnagyobb ütközőzónája, ahol a helyi konfliktusok mögött gyakran nagyhatalmi érdekek húzódnak meg. A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén zajló harcok nemcsak az ország stabilitását fenyegetik, hanem regionális következményekkel is járhatnak. A nyersanyagokért folytatott verseny, a Nyugat hanyatló befolyása és Kína növekvő jelenléte mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Afrika sorsa egyre inkább külső szereplők kezében legyen. Hölvényi György európai parlamenti képviselővel, az EP oktatásért felelős állandó jelentéstevőjével a kongói válságról, Franciaország afrikai térvesztéséről, gazdaságról, migrációról és az Európai Unió tétlenségének következményeiről beszélgettünk.

Hölvényi György, a KDNP EP-képviselője az Európai Parlament brüsszeli épületében 2024. július 24-én. Fotó: Purger Tamás Forrás: MTI

– Ha egy nagyobb képet nézünk, Afrika egyfajta ütközőzóna a Nyugat és a kínai–orosz tengely között. Franciaország elkezdte kivonni katonai egységeit Csádból, amiről Emmanuel Macron elnök azt mondta, hogy nem visszavonulásról, hanem átszervezésről van szó. Ugyanakkor nem ez az első ország a térségben, ahonnan a francia csapatok távoznak, így sokan inkább meghátrálásként értékelik ezt a folyamatot. Folytatódhat ez a tendencia, és tovább zsugorodhat a frankofón világ befolyása Afrikában? 

– Egyértelmű, hogy Franciaország katonai befolyása meggyengült, ugyanakkor a gazdasági és pénzügyi jelenléte továbbra is rendkívül erős. A kérdést az idő fogja eldönteni. Az európai országok közül mindenesetre Franciaország rendelkezik a legnagyobb politikai és gazdasági befolyással Afrikában. Ha a külső befolyást nézzük, az oroszoknak igazán jelentős gazdasági jelenlétük nincs. A Wagner-csoport jelenléte viszont komoly biztonságpolitikai tényező. Az igazi straté­giai szereplő Kína, amely gyakorlatilag az egész kontinenst behálózta a befektetésekkel és a tulajdonosi érdekeltségekkel. Peking szinte korlátlan anyagi forrásokkal rendelkezik Afrikában. Erre Európa csak közös fellépéssel tudna hatékony választ adni, de az ehhez szükséges gazdasági és biztonsági stratégiát egyelőre nem látjuk. Nekünk nemcsak gazdasági szempontokat kellene figyelembe venni, hanem a migrációval kapcsolatos kihívásokra is választ kell adnunk. Az a narratíva, amely szerint az Afrikából Európába irányuló tömeges migráció előnyös, teljesen hamis. Azoknak az országoknak sem jó, ahonnan a bevándorlók elindulnak, de Európának sem jelent hosszú távú megoldást. Az óvatos becslések szerint jelenleg húszmillió migráns van úton Afrikában, ez a szám 2025 során pedig 25 millióra nő majd. A célunk egy biztonságra és a migráció csökkentésére építő gazdasági stratégia kellene legyen, máskülönben Kína még nagyobb befolyást szerez a kontinensen.

– Franciaország fenntartja az úgynevezett afrikai valutaközösségi frankot (CFA-frank), amelyet sokan azért kritizálnak, mert az afrikai országok pénzeit közvetlenül az euróhoz köti. A kritikusok szerint ez fenntartja a térség gazdasági függőségét, gátolja a fejlődést és hozzájárul a kontinens kizsákmányolásához. Az egyre csökkenő francia katonai jelenlét fényében elképzelhető, hogy ez a pénzügyi rendszer is meggyengül vagy akár meg is szűnik? 

– Erről egyelőre korai beszélni. A térségben tevékenykedő, kiterjedt hálózattal rendelkező francia vállalatok továbbra is ezen a pénzügyi rendszeren keresztül működnek. Bár katonailag Franciaország visszaszorulhat, gazdaságilag a szóban forgó országok még mindig külső szereplőktől függenek, és ha nem Franciaországtól, akkor mástól, mindenekelőtt Kínától. Ez a függés nem fog egyik napról a másikra megszűnni. A kizsákmányolás kifejezést nem szeretem használni – különösen egy volt kommunista országból érkező emberként –, de árulkodó a tény, hogy Nyugat-Afrika a kontinens egyik legszegényebb régiója, annak ellenére, hogy évtizedek óta Franciaország gazdasági érdekszférájához tartozik. Ez egy óriási ellentmondás. A térség gazdasági modellje gyakorlatilag a francia gazdasági érdekek kiszolgálására épül, miközben az ott élők számára a minimális szociális és egészségügyi ellátás biztosított. Ez egy világbotrány, amiről túl keveset beszélnek! Elég csak összehasonlítani a frankofón országokat az angolszász múltú országokkal, például Ghánával vagy Gambiával. Ezek az államok érezhetően jobban teljesítenek, pedig Gambia méretében elhanyagolható. Felmerül a kérdés: ha az angolszász országok képesek voltak fenntartható fejlődési pályára állni, akkor miért nem tudják ezt a frankofón országok is?

– Ha már Kína: az Egy övezet, egy út kezdeményezés részeként Peking hatalmas infrastrukturális és gazdasági projekteket finanszíroz Afrikában, és szinte az egész kontinensen jelen van a nyersanyag-kitermeléstől kezdve a közlekedési beruházásokig. A francia gazdasági befolyás mellett az Európai Uniónak van-e bármilyen válasza erre a kínai stratégiára?

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Egyetlen európai országnak sem érdeke, hogy az európai jelenlét tovább gyengüljön Afrikában. Az viszont tény, hogy a hagyományos gyarmati kapcsolatokra épülő befolyás jelentősen csökkent. Mi jön most? Az egyes tagállamok – például Franciaország, Olaszország vagy Németország – jelentős gazdasági és politikai jelenléttel bírnak Afrikában, de ezek külön-külön nem elegendők ahhoz, hogy ellensúlyozzák Kína térnyerését. Kenyában a 470 km hosszú Mombasa vasutat a kínaiak építették, úgy, ahogy a 752 km hosszú Etiópia–Dzsibuti vasútvonalat is.
Magyarország példája egyébként érdekes ebből a szempontból. Korábban szinte semmilyen afrikai jelenlétünk nem volt, most viszont gazdasági és humanitárius szempontból is egyre aktívabbak vagyunk a térségben. Az elmúlt egy évben két afrikai államfő is Magyarországra látogatott – a csádi és a kongói elnök –, ami azt jelzi, hogy komoly diplomáciai mozgás van. Magyarországnak nagy előnye, hogy nem terhelik gyarmati traumák, így őszinte, kölcsönös érdekeken nyugvó kapcsolatokat építhet Afrikával. 

– Az Európai Unió jelen van humanitárius segítségnyújtás terén is, de sok kritika éri a fejlesztési stratégiáját. Mennyire hatékony az uniós segítségnyújtás Afrikában?

– Az EU humanitárius szerepvállalása jelentős, de két komoly probléma van vele. Az egyik a hatékonyság. Évtizedek óta jelentős összegek mennek Afrikába fejlesztési segélyként, ezeknek mégis elenyésző eredménye van. A források jelentős része átláthatatlan, nemzetközi szervezeteken keresztül vagy a partnerországok kormányzatának nyújtott támogatásként érkezik, ahelyett, hogy közvetlenül a helyi szervezetekhez és közösségekhez jutna. Ha valóban segíteni akarunk, akkor helyi hagyományokra és gazdasági realitásokra építő programokra lenne szükség, ilyen például az agrárszektor fejlesztése. A másik probléma, hogy az EU egyre inkább ideológiai feltételekhez köti a segítségnyújtást. Nem egyszerűen fejlesztési támogatásokat nyújt, hanem azokat politikai-ideológiai elvárásokhoz köti. Ez hatalmas hiba. Kína a kommunizmus elkötelezett hirdetője, de én nem láttam az elmúlt tíz évben, hogy bármilyen gazdasági együttműködést ideológiai feltételekhez kötöttek volna. Az EU viszont folyamatosan ezt teszi, legyen szó genderpolitikai vagy más nyugati társadalmi elvárásokról. Ez a fajta „ideológiai imperializmus” kontraproduktív, mert elidegeníti az afrikai országokat. Ők nem kérnek ebből. Nem demokráciaexport kell, hanem egy olyan pragmatikus stratégia, ami valóban segíti a térség fejlődését.

– Ha már a gyakorlati segítségnyújtásnál tartunk, Magyarország milyen szerepet tud betölteni ebben az Európa–Afrika kapcsolatrendszerben? 

– Magyarország egyik fő erőssége a helyben történő segítségnyújtás. Ez nem egy absztrakt „fejlesztési stratégia”, hanem konkrét infrastrukturális és humanitárius projekteket értünk alatta. Az oktatás és az egészségügy terén például hatékonyan jelen tudunk lenni kórházfejlesztésekkel, szakrendelők létrehozásával, egészségügyi infrastruktúra kiépítésével. Ezek azok a fejlesztések, amelyek ténylegesen a helyiek életét javítják. A Hungary Helps program ilyen szempontból kiemelt jelentőségű és nemzetközi elismertségű. A magyar megközelítés azért is hiteles, mert szoros összefüggésben látja a biztonsági és a migrációs kérdéseket. Az afrikai országoknak nem az az érdekük, hogy fiatal, munkaképes generációk tömegei elhagyják őket, hanem hogy otthon maradjanak, és ott építsenek jövőt. Ezért is fontos, hogy az uniós fejlesztési politikát átalakítsák, és ne külső ideológiai elvárásoknak kelljen megfelelniük az afrikai országoknak, hanem olyan programok induljanak, amelyek ténylegesen hozzájárulnak az emberhez méltó létezéshez és talán a fejlődéshez is.