Egyre több a szunnita a muszlimok között

Napjainkban sokszor olvassuk a hírekben az iszlám két nagy ágának, a szunnita és a síita irányzatnak a nevét. De hogyan szakadt két ágra a muszlim vallás, és miben különböznek egymástól az irányzatok?

Illusztráció (Forrás: Pixabay)

A muszlim vallás két fő ága közötti szakadás Mohamed próféta 632-es halálát követően alakult ki, amikor követői között vita támadt az utódlás kérdésében. Halála idejére az Arab-félsziget nagy része áttért az iszlám hitre. Férfi utódja, illetve kijelölt örököse nem volt, és egyértelmű utasításokat sem hagyott a vezetés folytatásáról, így halála után azonnal kirobbant az utódlási válság. A muszlim közösség két táborra szakadt: a többség (a későbbi szunniták) a hagyományos arab szokásjog alapján választott vezetőt szeretett volna, míg a kisebbség (a későbbi síiták) ragaszkodott ahhoz, hogy a vezetés Mohamed családján belül maradjon.

A muszlim vallás egy öröklési vita miatt szakadt két ágra. Forrás: Pixabay

A kezdeti politikai nézeteltérés hamarosan mélyebb vallási és ideológiai szakadékká mélyült. A szunniták úgy vélték, hogy a közösség vezetőjének kiválasztásánál nem szükséges a prófétával való vérrokonság, míg a síiták ragaszkodtak ahhoz, hogy csak Mohamed családjának tagjai vezethetik a közösséget.

A két oldal szembenállása a következő időszakban olyan konfliktussá mélyült, amely napjainkig meghatározza identitásukat és világnézetüket.

Az első konfliktusok során kialakult egy olyan hatalmi dinamika, amely évszázadokra meghatározta a muszlim világ fejlődését. A síiták fokozatosan kiszorultak a politikai hatalomból, és saját vallási hierarchiát építettek ki. Ez a folyamat vezetett a két irányzat közötti teológiai különbségek elmélyüléséhez. A szunnita többség politikai dominanciája mellett a síita kisebbség folyamatosan küzdött jogainak elismertetéséért.

Ezt a dinamikát a Fátimida dinasztia fordította meg – történelmi léptékkel – rövid időre. A Fátimidák különleges jelentőségűek az iszlám történelemben, mivel ez volt az első és egyetlen olyan síita kalifátus, amely képes volt jelentős hatalmat gyakorolni az iszlám világ felett.

A Fátimidák, akik Mohamed próféta lányától, Fátimától eredeztetik magukat, ugyan a mai Tunézia területén szerezték meg a hatalmat, azonban miután 969-ben elfoglalták Egyiptomot, itt alapították meg új fővárosukat, Kairót. Hatalma csúcsán a Fátimida dinasztia uralta egész Észak-Afrikát, Szicíliát, Palesztinát, Szíriát, Afrika vörös-tengeri partvidékét, Jement és a mai Szaúd-Arábia Hidzsáz régióját.

Bár a Fátimidák számos mecsetet, szentélyt és teológiai iskolát alapítottak, mégsem tudták tartósan meghonosítani hitüket Egyiptomban. Olyannyira nem, hogy az általuk alapított Al-Azhar teológiai iskola később a szunnita ortodoxia bástyájává vált.

 

Tízből kilenc muszlim szunnita

Napjainkban a szunniták alkotják a muszlim népesség 87-90 százalékát, míg a síiták a 10-13 százalékát. A muszlimok minden földrészen megtalálhatók, de a globális muszlim népesség több mint hatvan százaléka Ázsiában, mintegy húsz százaléka pedig a Közel-Keleten és Észak-Afrikában él. Ez utóbbi két régióban van a legtöbb muszlim többségű ország, ezeknek az államoknak több mint felében a lakosság legalább 95 százalékban muszlim vallású.

Ugyanakkor a muszlimok mintegy ötöde, azaz nagyjából háromszázmillió ember él olyan országokban, ahol az iszlám nem a többségi vallás. Azonban ezek a muszlim kisebbségek néhány államban igen nagyok: India például a harmadik legnagyobb muszlim közösségnek ad otthont, Kínában több muszlim él, mint Szíriában, Oroszországban pedig több muszlim él, mint Jordániában és Líbiában együttvéve.

A legtöbb síita (a teljes síita közösség 68-80 százaléka) mindössze négy országban él: Iránban, Pakisztánban, Indiában és Irakban. Szintén négy olyan ország van, ahol többségben vannak a síiták: Iránban (ahol a muszlimok nagyjából 93 százaléka síita), Azerbajdzsánban (nagyjából hetven százalék), Bahreinben (szintén nagyjából hetven százalék) és Irakban (nagyjából 67 százalék).

A szunnita többségű országok közül kiemelkedik Egyiptom, Indonézia és Banglades, ahol a muszlimok 99 szézaléka szunnita, valamint Pakisztán, ahol ez az arány 87 százalék. A legnagyobb szunnita népességnövekedés Pakisztánban várható a következő évtizedekben.

A következő időszakban a becslések szerint a szunniták számaránya valamivel tovább növekedhet, Iránban, ahol a síiták több mint egyharmada él, ugyanis jóval alacsonyabb a termékenységi ráta, mint a szunnita országokban. A szunniták száma a becslések szerint 2030-ra megközelítheti a kétmilliárd főt.

A síiták és szunniták közötti vallási különbségek több területen is megmutatkoznak, bár az iszlám alapvető tanításaiban egyetértenek. Mindkét irányzat elfogadja az iszlám öt pillérét: a hitvallást, a napi ötszöri imát, az adakozást, a ramadáni böjtöt és a mekkai zarándoklatot.

A legfontosabb teológiai különbség a vallási vezetés kérdésében mutatkozik meg. A síiták hisznek abban, hogy Isten mindig biztosít egy vezetőt a közösség számára, először az imámok, majd az ajatollahok személyében, akik széles körű értelmezési jogkörrel rendelkeznek és követendő példaként szolgálnak.

A szunniták vallási hierarchiája kevésbé kidolgozott, mint a síitáké. A szunnita vallási vezetők jóval kisebb befolyással bírnak követőik felett, mint síita társaik, és a jogi precedensek is jobban korlátozzák őket.

A síiták különleges státust tulajdonítanak Alinak és leszármazottainak, és az ő szenvedésükre évente megrendezett fesztiválokon (Ásúrá) emlékeznek. A szunniták ezzel szemben Mohamed próféta példájának követésére helyezik a hangsúlyt.

Az imádkozási rituálékban is találhatók kisebb eltérések: például a síiták a karjukat oldalt tartják ima közben, míg a szunniták a gyomrukon.

A vallási szövegek értelmezésében is vannak különbségek. Bár mindkét csoport elfogadja a Koránt és a hadíszokat (a Mohamed próféta életéről, személyéről és tanításairól, illetve más korabeli muzulmánok tetteiről és szavairól összegyűjtött, szájhagyomány útján terjesztett közléseket), eltérő hadíszgyűjteményeket részesítenek előnyben.

A síita vallási vezetők (ajatollahok) jelentős értelmezési szabadsággal rendelkeznek, és követőik számára követendő példaként szolgálnak. A mardzsa (követendő forrás) címet viselő vezetők főként Irak és Irán szent városaiban működnek.

Az iszlám jog (saría) értelmezésében és alkalmazásában is jelentős különbségek vannak a két irányzat között, bár mindkét csoport elfogadja annak alapvető fontosságát.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pixabay)