„Óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén Krisztust… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…” – így mennydörgött Temesvári Pelbárt ferences szerzetes, író húshagyóvasárnapi prédikációjában valamikor az 1400-as években.
Bálint Sándor és Dömötör Tekla néprajzkutatók egyaránt szívesen idézik a tudós szerzetest, akinek leírásaiból legrégibb hagyományaink köszönnek vissza ránk, mint abból az 1480 körüli, nyilván elrettentésből mesélt történetből, amely férfiruhába öltözött, álarcos játékot űző asszonyokról számol be. Közülük a legbuzgóbbat a nagy mulatozás közben démonok ragadták el és hurcolták a mocsárba, ahonnan már csak szegény asszony jajgatását lehetett hallani. Pelbárt szerzetes nem hagy kétséget a bűnös lélek sorsa felől: neki bizony ez volt az utolsó farsangja.
Tél és tavasz, halál és élet küzdelme a természetben élő vagy a természetet tudatosan szemlélő ember számára fölfogható. Szakrális népi hagyományaink, liturgián kívüli dramatikus játékaink nem teológiailag kidolgozott, egyházilag jóváhagyott rituálék. A klérus viszonya minden korban ellentmondásos a szentségest és a profánt is bemutató játékokkal: saját magát és a gyülekezetet is óvnia kell a kísértéstől, a káosztól, a széteséstől.
De nem hagyhatja figyelmen kívül Isten teremtett világának zabolátlan erőit, valahogy ezeket is mederbe kell terelnie, használnia kell, be kell illesztenie a keresztény világképbe – bizony a pogányságokkal együtt is. A katolikus egyház ebből a szempontból a történelem nagy részében a praktikus szinkretizmusra törekedett. Ez a sajátos kultúrtörténeti status quo határozza meg hagyományaink egy jelentős részét. Naturam expellas furca, tamen usque recurret – űzd ki a természetet vasvillával, mégis mindig visszatér. A régi világ hierarchikus rendjének vigyázói tudtak valamit, ami most a posztmodern ember szeme elől rejtve van, mivel már a szemét is leöntötte betonnal meg széles sávú internettel.
