5°C Virgil 2022. november 27. 
– Meséljen egy kicsit a kezdetekről: miért a csellót választotta, és miért nem lett önből mégsem csellista?
– Már nagyon fiatal koromban vonzódtam a zenéhez, a szüleimmel rendszeresen jártunk az Operába, ami gyerekként óriási élményt jelentett. Azért a csellót választottam, mert egy nagyon szép hangszer, nagy hangterjedelemmel, és közel áll az emberi hanghoz. Bekerültem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, de már akkoriban elkezdtem érdeklődni más területek iránt. Tanultam zongorázni, a zeneszerzés és a zenetörténet is nagyon érdekelt, el is döntöttem, hogy az utóbbi felé veszem az utam. Tizenkilenc évesen felvettek a Zeneakadémia zenetudományi tanszékére. Miután végeztem, egy évet ösztöndíjasként Bécsben tanultam, anyagot gyűjtöttem a Liszt Ferencről szóló diplomamunkámhoz és a Richard Straussról szóló könyvemhez. Amikor visszajöttem, már volt egy gyakornoki megbízatásom a Zeneakadémián.
– Ahol aztán végigjárt minden lépcsőfokot.
– Gyakornokból tanársegéd lettem, majd adjunktus, docens, tanszékvezető, rektorhelyettes és végül rektor. A tanítás és a zene volt a vezérfonal az életemben. Abban a csodálatos időszakban nem csak mint épület, hanem szellemiségében is megújult a Zeneakadémia. 2013-ban lejárt a rektori megbízatásom második ciklusa, és újra már nem lehetett pályázni. Még tanítottam az akadémián, de aztán jöttek az új kihívások.
– A Virtuózok című televíziós tehetségkutatónak kezdetektől zsűritagja.
– Ez egy nagyon nagy találkozás volt. 2014-ben, amikor Peller Mariann ötletgazda megkeresett, hogy lenne-e kedvem zsűritagként részt venni a show-ban, láttam ebben fantáziát és vállaltam, de akkor nem gondoltam volna, hogy ennyi szériát megér. Egész életemet zenei tehetségek között töltöttem, de még így is szíven ütött, ahogy a nyolc-tíz éves gyerekek, akár vidékről is, órákig várva, míg sorra kerülnek, stúdióban, bevilágítva, zsűri előtt remekül teljesítettek.
– Az első széria után létrehozták a Kis Virtuózok Alapítványt, amelynek ön az elnöke. Mi az alapítvány célja?
– A tehetségeket nem elég csak felfedezni, utána is kell segíteni, nem szabad hagyni elveszni őket, és fellépési lehetőségeket is kell keresni számukra. Most jó kezekben van az alapítvány, állami támogatást is kap. A Virtuózok elmúlt négy évadának kiemelkedő tehetségeiből megalapítottuk a Virtuózok Kamaraegyüttest, amely a Benczúr Házban talált otthonra.
– Az eddigi négy szériában szólisták mérték össze a tudásukat. Most kamarazene-együttesek versengenek. Miért változtattak?
– Már a második alkalommal felmerült, hogy vajon a műsor meg tudja-e hozni azt a sikert, amit az első, vajon van-e annyi tehetség, mint első alkalommal. És ugyanezt a kérdést feltettük a harmadik sorozatnál is, de közben érett a változás, hogy vagy nemzetközivé kellene tenni, vagy kiterjeszteni más területeire a zenének, mint például a dzsessz. Felmerült egy zeneszerzői és egy V4-es tehetségkutató verseny ötlete is. Végül a kamarazenélés tűnt a legpraktikusabbnak, az együtt muzsikálás nagyon szép dolog, és nagyon sok jó üzenete van. Itt a magamutogatás, az egyéni meggyőzés a háttérbe szorul, az a fontos, hogy hogyan tudnak együtt játszani a tagok.
– Május elsejétől ismét láthatjuk szerdánként a Partitúrát, a Duna Televízió értékmentő és -megőrző sorozatát.
– A Partitúra a Virtuózok „következménye”, amelyben Miklósa Erika opera-énekesnő szintén az első adástól zsűritag. Összebarátkoztunk, sok mindenben összecsengtek a gondolataink. Elmondta, hogy tervez egy olyan tévésorozatot, amelyben a vidéki kulturális életet mutatja be. Erika vidékről származik, sőt most is vidéken él, szívügye foglalkozni a kisebb közösségekkel is. Én Budapesten születtem, és ez a Budapest-centrikusság határozta meg az életemet. Segítettem a műsor koncepcióját Erika ötlete alapján kidolgozni, és több vargabetű után eljutottunk ahhoz a producerirodához és stábhoz, akikkel ma dolgozunk. Itt Novák Pétert, a műsor kreatív rendezőjét kell kiemelnem.
– Miklósa Erikával jól kiegészítik egymást.
– Teljesen más a személyiségünk, Erika az emocionálisabb, a művész, én pedig a racionalista gondolkodású tanár. De persze ezek a szerepek felülíródnak a forgatáskor, sokszor én is meghatódom, kiesek a „tudós” szerepéből, és Erika is elkezd olyan dolgok iránt érdeklődni, amik eddig kimaradtak az életéből. Az esetlenségeink, hiszen egyikünk sem profi riporter, adják a műsor báját, hogy nem kibújva a bőrünkből rácsodálkozunk dolgokra, és mi is inspiráljuk azokat, akikkel találkozunk.
– Milyen helyszínekre mennek, és ki választja ki őket?
– Lenyűgözően érdekes, tradicionális helyekre megyünk el, például Pannonhalmára vagy az egri főegyházmegye könyvtárába. Megyünk a természetbe is, voltunk a Balaton-felvidéken, a Káli medencében… A szerkesztőink javasolnak helyszíneket, de főleg Erikának és Novák Péternek megvannak a maguk emlékei és helyei. Néha én is javaslok.
– Változik a műsor felépítése az új évadban?
– Idén egy kicsit strukturáltabbá válik a Partitúra. Több produkció lesz, részben Erika szerepel, részben pedig ottani, helyi produkciók. Minden epizódnak a középpontjában egy nagy beszélgetés áll olyasvalakivel, aki onnan származott el, esetleg közel lakik, de ott született, vagy más módon kötődik a régióhoz. Jankovics Marcell Pannonhalmán volt diák, Karinthy Márton nagyapja, Karinthy Frigyes Siófokon halt meg, és rengeteget jártak a Balatonra. Tehát olyan érdekes emberekkel találkozunk, akik a középpontban vannak. Így tisztul a tematika, a műsor strukturáltabb lesz, miközben a sodró filmszerűség is megmarad.
– Az eddigi helyszínek közül melyik volt a kedvence?
– Érdekes, elsőnek mindig Gyula jut eszembe, miközben voltunk Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Veszprémben, Miskolcon, Nyíregyházán… Lehet, hogy nekem azért is olyan nagy élmény, mert én a forgatásig nem jártam soha Gyulán. A másik, amit felfedeztem, az a Tisza-tó, egy természeti tünemény, meg a Tisza-tavi fesztivál, ami szintén nagyon érdekes kezdeményezés. Az idén még csak pár műsort vettünk fel, de ezek közül kettő annyira nagy élmény volt, hogy talán még a tavalyiakon is túlmutatott; az egyiket Egerben, a másikat Pannonhalmán. Mindkettő „szent város”.
– Egy a Magyar Zene Házához fűződő szakmai munkacsoportot is vezet. Itt mi a feladata?
– A tevékenységemnek a gerince az ismeretterjesztés – a Virtuózok meg a Partitúra is ismeretterjesztés. A Magyar Zene Háza előkészítő munkálataiba 2015 tavaszán hívtak, hogy a tartalom kialakításában vegyek részt. Installációk sokaságát tartalmazó, interaktív, különleges kiállításokat tervezünk, ahol át is lehet élni azt, amiről beszélünk. Például, hogy mekkora lépés volt az egyszólamúságból eljutni a többszólamúságig. A népzenét egy emberpár életén keresztül mutatjuk be, a bölcsőtől a sírig. Bartókot és Kodályt lakásukban látogatjuk meg, ahonnan ablakok nyílnak a természetre, a falvak világára és a lélek mélyére egyaránt. Fontos az egyetemes zenetörténet is. Például a tizennyolcadik század Európájában egy terepasztalon postakocsival lehet különböző körutakat tenni a zenei központok között. Az állandó zenetörténeti kiállítás mellett lesz egy időszakos kiállítás is, amelynek a témája az 1956-tól a rendszerváltás utánig tartó időszak könnyűzenéje, ami zenei és társadalomtörténeti szempontból egyaránt gazdag és érdekes. A két földszinti előadóteremben élő zenei programok lesznek, a ház felső részében digitális könyvtár és felkészítő termek a diákoknak. Szabadtéri színpad is lesz, és ami még nagyon fontos, hogy nemcsak klasszikus zenével foglalkozunk ebben a házban, hanem népzenével, dzsesszel is. A lényeg az, hogy értékes zenék legyenek. Nemcsak az ismeretterjesztést fogja szolgálni, hanem a tehetséggondozást is tovább visszük, és szeretnénk az amatőr zenei mozgalmakat is támogatni. Kifejezetten barátságos, beavató, ismeretterjesztő jellegű intézményt hozunk létre, nem lesz oktatás abban az értelemben, mint a Zeneakadémián, operát nem játszanak benne, mint az Operában, és egy másfajta hangversenyélet lesz ott, mint a Müpában.
– Könyvet ír mostanában?
– Nagyon szerettem könyvet írni, és írtam is néhányat. Furcsán fog hangzani, de kevésbé hiszek ma a könyvben. Zavar, hogy nem érem el azt a széles spektrumot, amit úgy érzem, hogy ezekkel a médiás, innovatív projektekkel el tudok érni. Azt hiszem, öncélúvá vált a könyv számomra. Lehet, hogy fogok még könyvet írni életemben, de ez most távolabb került tőlem.
– Ha mégis rászánja magát, mi lesz a téma?
– A jelenlegi életformám mellett a hónapokig tartó könyvírás elég nehezen lenne megvalósítható. Tulajdonképpen a normális út az lett volna, hogy professzor vagyok, hetvenéves koromig aktívan taníthatok, és mellette írom a könyveimet. De másképp alakult a sors valahogy, mert pár évvel ezelőtt elindultak ezek az újfajta tevékenységeim. Tulajdonképpen olyan vagyok, mint egy pályakezdő. Ezek a bizonyos szempontból a régiekben gyökerező új területek nagyon érdekelnek. Bennem mindig is megvolt az új iránti vágy, az innovatív hajlam, talán több is, mint kellett volna. Ebből voltak is konfliktusaim, mert az emberek általában nem szeretik a változást. Tehát: könyvet? Majd ha minden szempontból nyugdíjban leszek, akkor. És ha valamit írnék, akkor Richard Straussról szóló első könyvemhez térnék vissza. Richard Strauss egy óriási figura volt, és az én számomra az 1600 és 1945 közötti európai zenekultúra utolsó nagy letéteményese. Vele visszafordulhatnék a múltba…
