Balkáni virgonckodás

Egy autentikus népi együttes első lemeze mindig ünnep, főleg ha nemcsak a dallamvilág, hanem a hangszerelés és az egész attitűd is a hagyománytiszteleten túlmutató kulturális beágyazottság.

Egy autentikus népi együttes első lemeze mindig ünnep, főleg ha nemcsak a dallamvilág, hanem a hangszerelés és az egész attitűd is a hagyománytiszteleten túlmutató kulturális beágyazottság. A Babra esetében itt a déli szláv népek és a nagy balkáni olvasztótégely zenei tradícióiról van szó, amiket az együttes nemcsak magas művészi színvonalon interpretál, hanem a Budapest környéki délszláv kulturális közösségek táncházaiban aktívan is megél. A délszláv népzene talán leg­ismertebb közvetítője hazánkban a Söndörgő, és a Babra is ugyanabból a forrásból merít, a maga szája íze szerint, egyéni hangvétellel.

Mi mással indíthatna a lemez, mint egy fürge kólóval (Kolo), amelyet tekinthetünk tiszteletadásnak is: ez a szórakoztató, táncoltató tamburazene jelenti a gyökereket. Akárcsak a következő Oro pade lírája, amelyben Varga Veronika tamburabőgős-énekesé a főszerep, méltán. Szép, elvágyódó, érzelmes íve van a dalnak, és pontosan tetten érhető benne az a ritmikai-dallamvezetési feszültség, ami egy népi ihletésű nótát sosem enged átmenni totál gic­csbe, ellentétben a popipar szakmányban gyártott, tömegríkató műdalaival, amelyeket nagy pénzekért gyártanak kellemetlen alakok.

A Majka kceru megint friss, nekiindulós, de amikor az ember már belefeledkezne, egy hirtelen váltás kihúzza a lába alól a talajt, hogy aztán a harmonikaszólam alátegye a varázsszőnyeget: itt mutatja meg először progresszív arcát a zenekar. A Semartin össznépi sejehaj, az együttes nagy része énekel benne, az egyszeri hallgatónak szinte kedve támad megtanulni szerbül legalább ezt a pár sort, hadd legyen neki is közösségi élménye. Az instrumentális Graovskót jól eleresztették a maga hét és fél percével: titokzatos, sompolygó, erotikus búgással indít, aztán szép lassan felépíti magát, mint a fejlődő óriáskígyó, de sosem válik öncélúan virtuóz­kodóvá, ízlésesen tartja saját kere­teit (pedig lenne miből, tessék figyelni a klarinét-harmonika ikerszólót a fináléban!)

Alig vagyunk túl a lemez felén, a Babra még korántsem lőtt el minden ötletet, a többi szám is legalább ennyire változatos és izgalmas (úgy magában, mint az album zenei ívének alkotóelemeként), de erről már győződjenek meg olvasóink a saját fülükkel.

Pár cikkenként le szoktam írni, és megint itt az idő: ilyen és ehhez hasonló zenéket csak becsületes lejátszón érdemes hallgatni, de legalább a magasnak meg a mélynek legyen egy-egy tekerője. A mai MP3-ak, bluetooth hangszórók és más ketyerék hangzását ugyanis általában nem tradicionális népzenére kalibrálják, a fölkészületlen hallgató meg még azt hiszi, hogy a lemez van rosszul masterelve, pedig első osztályú a stúdiómunka, sőt (a zenei rendező a Kossuth-díjas Eredics Gábor volt a legendás Vujicsics együttesből).

Még egy fontos és tanulságos apróság: a zenekar tagjairól jó beállításokkal, tisztességes ruhákban készült, egyszerre vidám és vagány fotókat láthatunk a borítón. Különösen fontos ez napjainkban, hisz a popkultúra már teljesen elszabadult, és zenésznek álcázott pár slágeres páriák szerepelnek óriásplakátokon olyan pofával, mint a vert ló.

Épp végeztem a cikkel, mikor olvastam a hírt: az album (a legújabb Söndörgő-lemezzel együtt) fölkerült a legrangosabb nemzetközi világzenei listára a World Music Charts Europe-ra. Csak így tovább!

Babra, Fonó Music Hall, 2019, Budapest.