Szellemi élet a boldog békeidőkben és utána

A Magyar Művészet aktuális számai olvasásakor és az élményről való beszámoláskor rendre meglepődöm valamin: most éppen a különböző forrásokból származó, mégis elképesztően hatásos, mellbevágó és tökéletesen egymáshoz illesztett képanyagról tudnék hosszan zengedezni.

Az idei második lapszám az Osztrák–Magyar Monarchia és az utána következő évek szellemi életét idézi fel, igen színvonalas dolgozatok segítségével.

Mivel a Rezümék című fejezetben pontos, rövid és lényegre törő leírásokat olvashatunk az egyes tanulmányokról, én inkább arra hagyatkoznék, hogy mi fogott meg engem egyik-másik szövegben – ez persze ugyancsak szubjektív, de mindannyiunk Osztrák–Magyar Monarchia-képe szubjektív, ezért talán nem szentségtörés.

N. Pál József szenvedélyes Ady-védése lenyűgözött, és ugyancsak lenyűgözött Csejtei Dezső és Juhász Anikó dolgozata Arthur Schopenhauerről, akik próbálják megérteni a filozófus üzenetét, és így felfedni a hatást, amit a tárgyalt korra gyakorolt. (Egy fontos idézet a pesszimista mestertől: „Valóban hihetetlen, hogy kívülről nézve milyen semmitmon­dóan és jelentéstelenül, belülről tekintve milyen tompán és gondolattalanul folydogál el a legtöbb ember élete.

Fakó vágyakozások és kínok, álmodozó ődöngés a négy életkorszakon át a halálig, amit triviális gondolatok sora kísér. Olyanok ezek az emberek, mint az óraművek, melyeket felhúztak, s amelyek járnak, de nem tudják, miért; s valahányszor egy embert nemzenek vagy megszülnek, az emberi életnek ezt az óraszerkezetét újra felhúzzák, hogy a már számtalanszor elismételt kis gépi dallamot eljátssza, tételről tételre és ütemről ütemre, jelentéktelen variációkkal.”)A kötet egyik legfelkavaróbb írása kétségtelenül Juhász Sándoré, aki a Köztulajdonba vett műkincsek, 1919 című tanulmányában bemutatja, hogy a Tanácsköztársaság alatt milyen szabadrablásszámba menő „köztulajdonba vétel” történt, és hogy a kincsekből még egy kiállítás is nyílt 1919. június 14-én, majd erre a következtetésre jut: „Ha csak az említett művek reprodukcióit tesszük egymás mellé, némi ízelítőt kaphatunk abból a gazdagságból, melyet az 1919-es kiállítás tárt a látogatók és katalógusán keresztül az utókor elé. Az elmúlt száz évben ugyan voltak hazai magántulajdonú műtárgyakból összeállított tárlatok, de kvalitásban még megközelíteni sem tudták a köztulajdonba vett műkincsek kiállítását.”

Van itt remek tanulmány Bánffy Miklósról (Kulin Ferenc tollából), tanulmány Robert Musilról (Györffy Miklós), Balogh Csaba bemutatja a Pulszky Ferenc Tragédia-ősbemutatója kapcsán írt magánvéleményéből kibontakozó és sokáig ható polémiát, és olvashatjuk Miroslav Krleza horvát író, költő emlékiratának részleteit az 1915-ös esztendőből. A napló mindig borzongató, hiszen szerzője többnyire megható naivsággal nem látja azt, amit mi utólag, oktondi és fontoskodó módon igen. Krleza emlékiratai azért is különlegesek, mert ő mindent lát: „A béke ebből a mai perspektívából olyan, akár egy szerelmi illúzió. Harmonikus költői elgondolás, hogy a világon béke uralkodik…

Viszont hogy ez a »béke« azelőtt hogyan festett, arról a történelem tanúskodik. S mai történelmünk azt tanúsítja, hogy ez a »béke« soha nem is létezett. Tehát: tralala…”

Magyar Művészet. A Magyar Művészeti Akadémia Lapja, 2019/2.