Fotó: Kiss Zoltán
Bartha Boróka játéka révén egyúttal a mindenkori női szépség fordul ki önmagából, mindaz, amit a tudattalan még archetípusként őriz, ami hívogat, ami csillog, ami ringat vagy andalít egy csodás, eleven női testben. Egy ilyen sötét világ ugyanis, mint a Gestapóé, nem képes látni, láttatni a szépséget, annak minősége szükségszerűen bukásra ítéltetett. A darabot látva olyan érzésünk támad, mint amikor egy játék babának egyszer csak kifordul a szeme. Csakhogy itt a játék is idézőjelbe kerül, Karády keresi önmagát, szerepeket próbálgat, de nem azért, mert színésznő, hanem mert senkinek sem lehet rutinja abban, hogyan kell eljátszani a mély szenvedést, hogyan kell megbirkózni azzal, amikor az én magát traumák résztvevőjeként tudja csak azonosítani. A Karády zárkája kiválóan megmutatja azt a pszichés folyamatot, amely egy megrázó szituáció eredményeképpen meghasonlottságot eredményez, amikor a korábbi szokásokat, élethelyzeteket felvevő én nem tud azonosulni a váratlanul bekövetkezett nyomorúsággal. Ebbe a megtaposott testi-lelki térbe mint sűrű sárba hullanak bele a jól ismert Karády-dalok – természetesen egészen más fényt kapva –, s egymásutániságuk is egy bonyolult lélektani folyamatot rajzol ki.
Megalázottságában minden, ami külső, elbukik, túlélésre csak az én legmélyén megbúvó transzcendensnek van esélye, ez a színdarab igazi tétje; hogy a híres színésznő hogyan talál rá végül a diadalra, hogy miként válik a lelki túlélés az egyetlen igazi szereppé. És ez már a színház varázslata, mert ahogy a „szerep a szerepben” a színpadon egyszer csak önazonossággá válik, úgy változik át a néző is a szemlélődés távolságtartásából a saját maga által megvívott belső csatáinak győztesévé, és kétségkívül ő az, aki befejezi a drámát is – az utolsó szó valójában már a nézőé.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!