Karády Katalinról monodrámát írni nemcsak azért nagy írói lehetőség, mert bemutatja egy korszak ikonját, divatját, stílusát és gondolatvilágát, hanem mert emléket állít egy világháborús hősnek, egy olyan asszonynak, aki megalázottságában is képest volt emberséges maradni. Darvasi László drámája, a Karády zárkája azonban ennél is többet ér el, egy olyan emberi, történelmi helyzetet volt képes láttatni a Gyulai Várszínház ősbemutatóján, amelyet elképzelni és határait ép ésszel felfogni aligha lehet.
Béres László rendezésének és Márton Erika díszleteinek nagy előnye, hogy meri elhanyagolni a részleteket, nem bonyolítja túl a színpadképet, rá meri bízni a monodrámát Bartha Boróka játékára, személyiségéből áradó erejére.
Bartha Boróka előadásában fokozatosan fordul elkeseredett ripacskodásba a kezdetben még nagystílű dívaság, a „minden csak túlzás”, az eljátszhatatlanság esztétikája ugyanis alapköve az előadásnak, a stílusból itt maga a legmélyebb tartalom bomlik ki; hiszen vannak az életben olyan helyzetek – voltak a történelem során –, amikre nincsenek szavak, tettek, amikor élni annyira lehetetlen, hogy minden megtörténő létmód csak ripacsság lehet.
„Csakis úgy bírhatom ki ezt az egészet, ha egy következő, vagyis aktuális szerepnek tekintem. Katalin, mondtam magamnak, ez egy föllépés. Érted-e? Szerepelsz ezeknek, föllépésed van, hakni a nyilas kiskutyáknak, akik harapnak, marnak, az arcod előtt csóválják a pattanásos micsodájukat. Clages őrnagynak. A Gestapónak” – hangzik el az egyik kulcsfontosságú gondolat, és a másik: „Azt hiszik, és higgyék is csak, hogy ők rendezik. Nem. Ezt a szerepet én rendezem. Ez a szerep pontosan úgy az enyém, amilyen a magányom volt, ami senkinek sem kellett… az én magányom, hát, senki nem bírt vele.” Nagyon nagy sorok, amelyeket nem csupán megírni, hanem az alázat pontosságával eljátszani is nagy munka. A Karády zárkája szisztematikusan leírja, egyúttal meg is emeli annak a három hónapnyi börtönnek a történéseit, ami alatt Karády Katalint folyamatosan kínozták, verték, erőszakolták.
