A Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál utolsó napjaira bevonultak a magyarok, huszonnégy órán belül két nagyjáték- és egy dokumentumfilmmel és hatalmas tömeggel a sarkukban. Utóbbi jelenség felettébb üdítő, hiszen arról van szó, hogy úgy tűnik, a magyar film valóban reneszánszát éli, közönség és alkotók egymásra találnak és az emberek egymás sarkára taposnak egy bemutatón, nem éppen Budapesten. Ami persze részben annak is köszönhető, hogy a friss, díjnyertes filmek vetítése ingyenesen látogatható, tehát egy család nem alapból tízezerből indul mozizni, viszont azt is pontosan jelzi, hogy a Cinefest már annyira jó, hogy kinőtte a kereteit és egy kis strukturális fazonigazítás nem ártana. Hogy csak a sajtó képviselőinél maradjunk, amennyiben kézitusába fajuló közelharcot kell folytatni a bejutásért és a siker még így sem minden alkalommal garantált, az jelentősen megnehezíti a tudósítást.
De gyáva népnek nincs hazája, ott voltunk minden kilométerkőnél. Így aztán láthattuk többek között az Akik maradtak című alkotást, Tóth Barnabás rendezését, ami Magyarország jelölése a 2020-as Oscar-díjra nagyjátékfilm kategóriában, valamint a már Oscar-díjas Deák Kristóf Foglyok című filmjét. Az akik maradtak egy kamaszlány (aki Szőke Abigél alakításának köszönhetően valóban egyszerre gyerek és nő) és egy középkorú férfi egymásra találásának romantikus története, két tűz között. Amiből az egyik a második világháború, a másik az éppen formálódó Rákosi-korszak.
Veszteségek után és újabb megpróbáltatások előtt, köztes állapotban, összekapaszkodva. Amennyiben valóban létezik a szerethető film kategória, ez az. Miként a Foglyok is, ami szintén az ötvenes évek feldolgozásai közé sorolható, ami népszerű és gyakori terep a közép-kelet európai filmművészetben, ám ez is egy sajátos látószögből közelít, amint azt rögtön a főcímből megtudjuk, megtörtént események alapján.
Valóban úgy történt, hogy Michnay Gyula a csodával határos módon megszökött Recskről és még csodásabb módon bediktálta a Szabad Európa Rádióban több száz fogvatartott bajtársa nevét és a hatalom elnyomó szervei égre-földre keresték. Egy osztályidegen család otthonában a csengőfrász virágkorában megjelennek az ávósok, de nem visznek, hanem egyszerűen beköltöznek. És utána így jár mindenki, aki csak arra jár. Mert be még csak-csak, de ki már senki. És egyre többen lesznek, magyarázat nincs semmire, az összezártság pedig egyre abszurdabb helyzeteket eredményez, egészen a kollektív paranoia határáig és így haladunk a várható slusszpoén irányába. Mindeközben ebben az egészben talán az a legszebb, hogy bár a haza történelmében valószínűleg nem sok kevésbé vicces év akad az 1951-esnél, mégis gyakran felnevet a nézőtér. Méghozzá hálásan, ami talán annak köszönhető, hogy a mindent elborító humornak nevezett primitív óceánban egy kis intellektuális kapaszkodó jelenik meg a szigetlakóknak. Na meg aztán a színészi munka ugye, a karakterek pontos megjelenítése, amiben a Foglyokban mindenki jó és a csodás Szamosi Zsófia már megint mindent visz.
