Költő és alteregó útja a tengerszemekhez

Király Farkas szűkszavú alkotó, stílusa – akár versről, akár prózáról van szó – szikár és fanyar. Éppen ezért nehéz megbarátkozni vele, de érdemes.

Király Farkas sokoldalú alkotó, költő, prózaíró és veterán szerkesztő. Kolozsvárott született 1971-ben, költői bemutatkozása az 1990-es évek elejére esik, majd oszlopos tagjává válik az Előretolt Helyőrség irodalmi mozgalomnak, annak ős- és hőskorában, a 90-es évek derekán. Debütkötete – a Higanymadár – viszonylag későn, 2002-ben jelenik meg a kolozsvári Kriterion könyvkiadónál, de a sokáig érlelt versek kiforrott költészetről tesznek tanúságot.

Király Farkas szűkszavú alkotó, stílusa – akár versről, akár prózáról van szó – szikár és fanyar. Éppen ezért nehéz megbarátkozni vele, de érdemes: intellektuális, de nem túlintellektualizált, érzelmileg pedig nagyon mély.

Bár eleve érett és kiválóan szerkesztett könyvekkel jelentkezett, a szerkesztői rutinnak köszönhetően a legújabb kötet, az Út a tengerszemekhez mintája annak, hogyan kell felépíteni egy verseskönyvet. Nincs benne semmi fölösleges, és nem is hiányzik belőle semmi. Ritka, hogy egy költő ennyire fegyelmezett, ilyen szigorú legyen önmagához. Pedig némi díszítéssel, sanzonosítással (a versek kínálják ezt a lehetőséget) jóval fogyaszthatóbb és népszerűbb lehetne ez a könyv, de nem, Király Farkas nem enged a kísértésnek, és még akkor is fegyelmezetten szikár marad, amikor a Federico García Lorca fémjelezte románc műfajában alkot. Az Út a tengerszemekhez hispán és latin-amerikai motívumoktól hemzseg, a poétát mégsem ragadja el a kontinens lüktető szenvedélye.

Az első ciklus – post restante – episztolákat tartalmaz. A címzett-megszólított egy bizonyos k., így, kisbetűvel. Rendkívül furfangos versek ezek, mert annak függvényében változik az értelmük, hogy az olvasó miként kódolja ki ezt a bizonyos k.-t. Mert ez a k. lehet a kedves, lehet Király, azaz maga a szerző mint lírai alany, de lehet K. is Kafka művéből, A perből. Vagy bárki más, aki eszünkbe jut erről a rövidítésről. Nekem ez a három jutott eszembe, és így három értelmezést is nyertem.

A második ciklus – nem határtalan – a filozofikus elégiáké. Rég olvastam ennyire letisztult érzelmi-gondolati költészetet. A szűkszavúság, a mondatok lecsupaszítása itt már időnként játékba is vált: „úton lenni nem menekü, / bár a menekü néha az egyetlen út” (Arcom, repedő tükörben).

A harmadik ciklusban – ez a címadó ciklus – aztán felpörög a forradalom. A szerző alteregót talál ki magának, és a versek lábjegyzeteiben teremti meg a kitalált kolumbiai költő mítoszát: „A helyben kapott informá­ciók alapján (egy füzetben talált verseket másolják és árulják a helyi gyerekek), illetve a töredékeket lefordítva és valamiféle sorrendbe helyezve a következő történetet vélem valószínűsíteni: egy Carlos Jara nevű költő (tegyük fel, hogy önmagát szólítja meg a románcokra hajazó költeményekben), aki valamelyik gerillaszervezet tagja lehetett, üldözői elől átkelt Ecuadorba, ahol állítólag a baloldali vezetésű ottani kormány emberei várták akkoriban a kolumbiai elvtársaikat. De ez csupán feltételezés.” Ez az alteregó érkezik meg aztán a tengerszemekhez, miközben mi visszafelé olvasva megértjük az előző ciklusok latin-amerikai motívumainak célját is.

A verseskönyv egy cikluson kívüli zárókölteménnyel végződik. A cím – kóda – ez esetben bizonyára a megszólított k. és az óda összetétele. Összefoglalja a könyv lényegét, és ott a helye az év versei között: „egy versszaknyi időre megfagyott / minden melegség / csupán a láthatáron égett / kitartóan egy olajkút // ma reggel körbevettek / kóbor és egyéb kutyák / fényes győzelmet arattunk felettük / ma reggel sem voltunk ártatlanok.”

Király Farkas: Út a tengerszemekhez. Versek. Széphalom Könyvműhely – Orpheusz Kiadó, Budapest, 2019.