Lássuk, milyen az élet

Azt sulykolta, hogy bármennyit változott is a világ, a gyermek fejlődéséhez ugyanarra van szükség: hogy mozogjon, szaladjon, fára másszon, kiabáljon, csiviteljen, unatkozzon, merengjen, álmodozzon.

Budapest, 2013. április 23. Vekerdy Tamás pszichológus az M1 televíziós csatorna Ridikül című női beszélgetős műsorában, az MTVA gyártóbázisának 7-es stúdiójában. MTVA Fotó: Zih Zsolt Fotó: MTI/Zih Zsolt

„Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak!” – vannak időszakok, amikor Vekerdy Tamás pszichológus anya- és gyermekfelszabadító gondolatai szinte naponta szembejönnek az emberrel a közösségi oldalakon. Legtöbbször anyák posztolják kései órákban vagy épp hajnalosan. Talán ezekből az ismétlődésekből is felvázolható, ha épp valami olyan változás van a világban, amelytől a gyerekek szertelenek, a felnőttek türelmetlenek lesznek, és reménykedve kapaszkodnak bele azokba a mondatokba, amelyek könnyebbé teszik a nap végét vagy az új napot.

A gyereket nem kell fejleszteni, csak hülyék vagyunk, és nem tudjuk megállni – szembesített Vekerdy Tamás több könyvében és előadásában, amelyekben azt sulykolta, hogy bármennyit változott is a világ, a gyermek fejlődéséhez ugyanarra van szükség: hogy mozogjon, szaladjon, fára másszon, kiabáljon, csiviteljen, unatkozzon, merengjen, álmodozzon. És hogy meséljünk neki. Tudta ezt a dédnagyanyám is, aki egyetlen könyvet sem olvasott a kötődő nevelésről vagy a Waldorf-pedagógiá­ról, de amikor az asszonyok rászóltak, hogy baba koromban ne cipeljen annyit, mert elkapat, akkor azt mondta, hogy ettől lesz okos a gyermek, és ha hagyják, hogy lássa, milyen az élet.

Az elmúlt évtizedek messzire sodorták azt a világot, amelyben a bölcs nagy- és dédnagymamák voltak a család segítői és a gyermekek cinkosai. Ezért is vált olyan fontossá mindaz, amit Vekerdy elmondott és leírt a gyerekekről, családokról, rólunk – olyan szaktekintély volt, aki végre visszaigazolta mindazt, amit a gyötrődő anyák, küszködő pedagógusok, elbizonytalanodott családapák valahol a lelkükben maguk is éreznek. Ezt a többgenerációs tudást nemcsak megőrizte, hanem a visszatanításán is fáradozott. Mint összegezte, a gyerekek két dolgot várnak el tőlünk: hogy legyen valamiféle tiszta és világos képünk, véleményünk a világról és hogy őszinték legyünk.

Bírálta a magyar iskolai rendszert, amelyről azt tartotta, hogy a lányokat megbetegíti, a fiúk pedig önvédelemből rosszalkodnak, épp ezért hangoztatta, hogy a rossz gyerekkel nincs különösebb probléma – a jó gyerek van veszélyben. Mint rámutatott, három dologra lesz szükség a jövőben: kreativitásra, kritikai érzékre és vállalkozókedvre.

Az elsők között hívta fel a figyelmet a képernyő előtt töltött idő veszélyeire – és akkor ez még csak a televíziót jelentette, azóta okostelefonok és egyéb kütyük képében sokkal nagyobb veszedelem költözött be az otthonainkba. „Felnőttként akár még a családi asztalnál is mindenki mered a telefonjára. Ez valami pokoli! Nem mi használjuk ezeket az eszközöket, hanem azok minket. Kissé meghülyítenek és antiszociálissá tesznek” – mutatott rá egy interjúban.

Fotó: MTI/Zih Zsolt

Kisgyerek koromban dédnagymamám volt az egyetlen ember, aki tabuk nélkül mesélt nekem a halálról. Sokszor úgy és olyan dolgokról beszélt velem, ahogy és amiről ma már nem szokás gyerekek jelenlétében szót ejteni. Az ő bölcsességét éreztem mindig Vekerdy könyveiben is, aki szintén arra bátorította a felnőtteket, hogy ne hazudjanak a gyerekeknek. A rosszról, a betegségről és a halálról sem – hogy lássák, milyen az élet.