Lesz ágyú, lesz muníció

– Gábor Áron rézágyúja nem hazaérkezett, hanem hazahoztuk. Mert ez rajtunk múlott, és ami rajtunk múlik, meg is valósul – mondta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, amikor felidézte, hogy többéves küzdelem árán térhetett haza a felbecsülhetetlen értékű ereklye Székelyföldre. A Gábor Áron által öntött rézágyúk egyetlen megmaradt példánya a felújítás alatt álló sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból most Budapestre érkezett, és több mint fél évig a Hadtörténeti Múzeumban lesz látható további hatvan, 1848–49-es ereklyével együtt.

Az egyetlen megmaradt példány másfél évig lesz látható Budapesten Fotó: Teknős Miklós

„Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell” – olvashatjuk Gábor Áron asztalosmester 1848. november 16-i vállalását Orbán Balázs A székelyföld leírása című művében.

„Lészen ágyú!” – idézi a Hadtörténeti Múzeumban tegnap megnyílt új időszaki kiállításának címe is Gábor Áron legendás felszólalását. A budapesti tárlaton június 30-ig megtekinthető az egyetlen fennmaradt ágyúcső, amely bizonyíthatóan Gábor Áron irányítása alatt készült. A megnyitón Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Mú­zeum igazgatója három csodát is emlegetett a fővárosba érkezett ereklye kapcsán. Az egyik csoda az, hogy egy leleményes, bátor és becsületes embernek köszönhetően Székelyföldön 1848–49-ben ágyú készülhetett. – Amikor 1848-ban jöttek az osztrák tisztek, azt mondták, könnyű dolgunk lesz, hiszen itt csak mezítlábas parasztok vannak, de ez a lenézett sereg ágyúszóval fogadta őket, hiszen Gábor Áronnak köszönhetően patikárius uramék és harangöntő uramék Kézdivásárhelyen összefogtak és ágyút öntöttek: a hídvégi csatára kettőt, utána még hatvannyolcat – fogalmazott a székelyföldi múzeumigazgató. A második csoda, hogy az ereklye megőrződött: 1906. augusztus 18-án a hajdani löveggyárnak is otthont adó Rudolf Kórház udvarán vízvezeték-szerelés közben találtak rá, alig harminc centiméter vastagságú föld borította. Mint Vargha Mihály hangsúlyozta, ez az ágyú nem ontott ki emberi életet, mert amikor kikerült az öntödéből, jött a hír, hogy elveszett a kökösi csata, meghalt Gábor Áron, és az öntők gyorsan földet lapátoltak rá, hogy elrejtsék az oroszok elől. 1923-ban a lelet Kézdivásárhelyről a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba került, majd 1971-ben Bukarestbe, a Román Nemzeti Történeti Múzeumba szállították. És ezután várni kellett egy harmadik csodára: hogy Romániának magyar kulturális minisztere legyen, Kelemen Hunor, aki kiemelt ügynek tekintette az ágyú hazahozatalát. A tulajdonjog rendezésére cserét ajánlott fel a Székely Nemzeti Múzeum: a szemerjai aranyleletből származó 61 római arany­dénárt, az erősdi kultúrához tartozó 12 tárgyat és az ágyúcső mását ajánlotta Gábor Áron ágyújáért cserébe, ám a tranzakció csak azután jöhetett létre, miután 2014. ­augusztus 19-én elfogadták az erre vonatkozó kormányhatározatot.

Az egyetlen megmaradt példány fél évig lesz látható Budapesten
Fotó: Teknős Miklós

Vargha Mihály múzeumigazgatót a Gábor Áron-kultuszhoz való személyes kötődéséről is kérdeztük, ugyanis szobrászművészként ő jegyzi az ágyúöntő hős szülőfalujában felállított egész alakos szobrot. – 1972-ben másodikos elemista voltam, amikor Gábor Áron szobra Kézdivásárhely főterére került. Akkor készült egy kis füzet, amely még mindig megvan, abban volt egy csodálatos Gábor Áron-portré. Rajzolgató gyermek voltam, rengeteget másoltam azt a képet, és a sors furcsa össz­játéka, hogy most épp annak az intézménynek vagyok a vezetője, amely Gábor Áron emlékezetét és a székely szabadságharc tényét ápolja – jegyezte meg az igazgató, aki épp 1990. március 15-én kezdett dolgozni a Székely Nemzeti Múzeumban. Akkor redisztollal kiállítási címkéket írt két nyelven, mivel nem állt rendelkezésükre nyomdatechnika, és így akart segíteni kollégáinak, akik az akkori legendás igazgató, Kónya Ádám vezetésével elsőként számolták fel a korábban kötelezővé tett párttörténeti tárlatot, és egy 1848-as kiállítást rendeztek a helyébe.

– Gábor Áronról nem maradt fenn hiteles kép, ezért alakjának megformálásakor nemcsak a gyermekkori rajz munkált bennem, hanem a székely ember típusa: valószínű, hogy nem lehetett magas és szőke ember, hanem mint a székelyek általában: zömök, barna, bajuszos – édesapám is ilyen volt. A mai napig, ha elmegyek a szobor mellett, ott van bennem, hogy tudat alatt az édesapámat mintáztam meg. Édesanyám mesélte utólag, hogy amikor megkaptam a megrendelést, mindketten sírtak, hogy a fiuk elkészítheti egy ekkora hős szobrát. Az első köztéri szobrom volt sok-sok hibával, de a mai napig vállalom – jegyezte meg az 1992-ben felállított műalkotásról. Mint mondta, egy székely ember portréját készítette el, aki tudja, mit akar, két lábbal áll a földön és az ujjával lefele mutat: „Itt élned, halnod kell.” Hozzátette: – Ezzel a gesztussal nyertem meg a pályázatot, a zsűri el is mondta utólag, hogy azért tetszett nekik ez a legjobban, mert ez a Gábor Áron ma is mutatja, hogy itt a helyed.