Fellazult a nemzettudatunk

A balliberális oldalon egy dologra nagyon vigyáznak, mégpedig arra, hogy a saját emberüket soha ne bántsák – mondta Szalay Károly Herczeg Ferenc- és József Attila-díjas író, irodalomtörténész. A Horthy-kor „írófejedelméről”, a pozitív és negatív emberekről és arról beszélgettünk, milyen állapotban van most a nemzettudatunk.

„Ha egy író balra húz, akkor már kinn találja magát a könyvesboltok kirakatában” Fotó: Havran Zoltán

– Szóval a nézeteiért neheztelnek rá a mai napig? Az Újszínházban jelenleg két, a jövőben már három színdarabját is játsszák. Igaz, csak ott.

– És ott sem fogják sokáig, ezt már Karácsony Gergely, az új főpolgármester üzente meg első interjújában, amikor elmondta, hogy ki nem nyerhet igazgatói állást egy nyilvános pályázaton. De Herczegről sok mindent elhallgatnak, például azt, hogy zsidókat bújtatott a második világháború idején, a Kék róka című darabját pedig a Szovjetunióban játszották, miközben itthon elnémították. 1945 és 1948 között, amikor még nem volt kommunista uralom, kevés ideig egy kellemes polgári demokráciában éltünk, de ahogy ezek átvették a hatalmat, minden megváltozott, és ennek máig érezzük a hatásait. Olyan tudatlan fertő van azóta a magyar szellemi életben, hogy ez már nehezen elviselhető egy magamfajtának, aki megéltem a Horthy-korszakot is.

– Nemrég jelent meg A sátánizált Horthy című könyve. Mit akart ezzel bizonyítani?

– Azt, hogy a szovjet megszállással kezdték el Horthy Miklóst befeketíteni, hogy igazolják a polgári berendezkedés durva felszámolását. Mindent a nyakába varrtak, pedig amikor 1920-ban Magyarország élére került, akkor több volt az ellenzője, mint a barátja, ráadásul azt az alapvető tényt sem akarják tudomásul venni, hogy ő a nyugati hatalmak, főleg Anglia választottja volt. Egy híres írónk írt egy tanulmányt arról, hogy 1919-ben a románok szinte az összes mozdonyt kivitték Magyarországról, emiatt teljesen megbénult a szállítás és a közlekedés. Amikor ezt 1961-ben közöltetni akartam a Szépirodalmi Kiadóban, kidobták. A Kádár-korban olyannyira erőt vett Magyarországon a magyarellenesség, a kishitűség, hogy egy ilyen egyszerű tényt sem volt szabad közölni. A Horthy-korszakban erős volt a nemzettudatunk, ma azt látom a legnagyobb gondnak, hogy ez iszonyúan fellazult.

– Ez a korszellem, a kommunizmus következménye? Vagy mi ennek az oka?

– Én pozitív és negatív emberekre osztom fel az emberiséget. Az egyikük mindig a pozitívumot látja, a másikuk pedig a negatívumot. Az az érdekes, hogy Magyarországon a baloldal mindig is a negatív emberek gyülekezete volt – persze a jobboldaliak között is akadnak –, de a központi politikájukat a negatívum irányítja. Csak nézzük meg, mit építettek az elmúlt harminc évben a baloldali és mit a polgári kormányok! A második világháború utáni rendszerek tudatromboló korszakai után nemzeti önbecsülésünk soha nem érte el azt a szintet, amelyen a Horthy-korszakban volt. Gyermekkoromban belénk valóságosan sulykolták az optimizmust, és nem csak az iskolában. Győzelemtudatra neveltek minket, és arra, hogy sikeresek lehetünk, csak küzdenünk kell. Ez sok nemzedék életszemléletét határozta meg.

„Ha egy író balra húz, akkor már kinn találja magát a könyvesboltok kirakatában”
Fotó: Havran Zoltán

– Milyennek látja a mai nemzedékek gondolkodását?

– Pesszimizmust, negativitást látok. Az én nemzedékemnél fiatalabbak már meg lettek rontva egy kicsit a Rákosi- és a Kádár-korszakban, a rendszerváltozás utáni fiataloknak pedig csak kis részének adják át a magyar értékrendet. Van Magyarországon egy magatehetetlen tömeg, amely csak úgy hömpölyög, amit ide-oda lehet lökdösni. A Momentum is egy negatív kampánnyal kezdte a pályafutását, a főváros új vezetésre is arról beszél, hogy mi nem lesz, ráadásul elképesztő, hogy létezik Magyarországon egy olyan politikai csoport, amely nem enged egy Szent István-szobrot felállítani a róla elnevezett parkban. Ettől köpni-nyelni nem tudok. Orbán Viktor jól teszi, hogy a diaszpórát és a határon túli magyarokat kiemelten támogatja, mert a magyarság csak onnan képes megújulni.

– Térjünk vissza az irodalomhoz! Hogyan látja a mai helyzetet?

– Ma az irodalom elvesztette igazi jelentőségét, ami nagy baj, hisz a filmnek, a színháznak, szóval minden szellemi tevékenységnek az irodalom kellene legyen az alapja, úgy, ahogy minden sport alapja az atlétika. Én 75 éves koromig aktív sportoló voltam, annak idején együtt versenyeztem Bánhalmi Ferenccel, aki olimpikon volt. Szerintem az irodalomtörténet mint tudomány megszűnt, hisz a múlt század közepe óta olyan elképesztően nagy az irodalmi termés, hogy ezt lehetetlen egységesen látni, ezért a jövő irodalomtörténeti munkái legfeljebb monográfiák lehetnek.

– Irodalomtörténészként indult, de rengeteg történelmi regényt is írt. Mindenben ki akarta próbálni magát?

– Chaplinről csak én írtam könyvet Magyarországon, az amerikai burleszk történetét is feldolgoztam, de elkalandoztam a képzőművészet területére is, és mindezt azért, mert már kilencvenéves vagyok. Tíz-húsz év alatt megunod az egyik témát, és elkezdesz egy másikkal foglalkozni. A művészet, a néprajz, a régészet is érdekelt. Van egy kardtöredékem, amiről megállapítottam, hogy 1242-ből, a tatárjárás korából származhat, ezzel is rengeteg időt töltöttem el, mert lekötött. No meg a bútorművészet szerelmese vagyok, az egyik bútorom Steindl Ferenc műhelyéből való. Most éppen a memoár-regénysorozatomon dolgozom, amiben megírom hosszú életem tapasztalatait. Az első kötet már megjelent, Párizsi kaland a címe, mert 1962-ben egy negyed évet Franciaországban éltem. Igaz, ez a regény csak három hónapról szól, de remélem, jut időm a többi évtizedre is.