Húzni kellene egy vonalat

– A pécsi munka megtanított arra, hogy a kicsit elkényeztetettebb budapesti színésznek feladata beülni az autóba és vidéki kollégákat nézni – fogalmazott Rudolf Péter, akivel a Pécsi Nemzeti Színházban múlt héten bemutatott Az úrhatnám polgár című rendezése után beszélgettünk. A színész-rendező álságosnak tartja, hogy a színházi szakmára vetül a zaklatási botrány, de úgy látja, egy etikai bizottság felállítása időszerű volna, azonban óva int az életművek leradírozásától.

A színművész szerint igazságtalan a színházi szakma egészére kivetíteni a botrányokat Fotó: MTI/Sóki Tamás

– Korjelenség Molière figurája, Jourdain úr pénz- és hatalomtébolya?

– A világ nem változik. A pénz, a hatalom jellemromboló. Jourdain úr megtagadja a saját közegét, és tébolyult elszántsággal szeretne az arisztokráciához, az elithez tartozni, elveszti a kapcsolatot a valósággal, valamiféle torz világba kerül. Átírja a saját múltját. Úgy gondolja, a pénzéért bármit és bárkit megvehet. Persze kell egy közeg is, mely szolgálja ezt a tébolyt. Így aztán Jourdain egyszerre bűnös és áldozat. Hisz sokan csüngnek piócaként ezen a tébolyon. Ez az esettanulmány ismerős. Fölöslegesnek tartottam a primér aktualizálást. Az a kabaré vagy manapság a stand-up feladata és eszköze.

– A humort Az úrhatnám polgár sem nélkülözi.

– Vígjátékról van szó, és mi igyekszünk is megfelelni a műfaji követelményeknek. De ebben az előadásban a történések végül is tragikus felhanggal színeződnek. Jourdain két világ közé szorul. Elrúgta magától a szeretteit, de az a másik, áhított világ sosem fogja befogadni. Molière egy groteszk pillanatban vágja el a történetet, és egy balettelőadással oldja fel a konfliktust. Engem érdekelt a másnap és harmadnap is. A jövő. Az pedig Jourdain számára kilátástalan – tekintsük ezt valamiféle igazságszolgáltatásnak.

A színművész szerint igazságtalan a színházi szakma egészére kivetíteni a botrányokat
Fotó: MTI/Sóki Tamás

– A Pécsi Nemzeti Színházban először rendez. Színészként köti ide múltbéli munka?

– Egyszer voltam a Pécsi Országos Színházi Találkozón a Vidnyánszky Attila rendezte Közeleg az idő című előadással, még a kétezres évek elején. Sok díjat zsebeltünk be, magam is megkaptam a színészzsűri díját – ez természetesen kellemes emlék. De még soha nem rendeztem Pécsett. Egyébként alapvetően vidéki ember vagyok, mindig is szerettem volna vidéken dolgozni. Tizenhárom éves koromig Vácon éltem, egész kis gyerekként falun laktunk, így a kisvárosi létben vagyok inkább otthon. Mivel gyermekeink mostanra kirepültek, nagyobb mozgásterem van. Úgy hittem, ez a kevésbé zaklatott életforma lehetővé teszi, hogy a két próba közötti fecsegésekben is folytatódjon a munka. Néha ilyenkor születnek a legjobb megoldások. Ez illúzió volt, nekem is többet kellett utaznom, mint terveztem, és a színház is nagyobb fordulatszámon pörgött. Szinte teljesen új volt a csapat számomra, amit szégyellek is. Sokkal többet illene tudnunk egymásról. Szerencsétlen dolog ez a főváros-központúság. Sok szeretetet és bizalmat kaptam Pécsen, amit ezúton is köszönök az egész színháznak. Az ilyen típusú darabot akkor van értelme elővenni, ha a társulatban van hozzá színész, aki elbírja ezt a terhet. Aki ott tud állni a közepén. Köles Feri ilyen színész. Elképesztően impulzív és improvizációban is otthonosan mozgó, helyzetérzékeny kolléga. Persze össze kellett csiszolódnunk. Nem is értünk a végére ennek a folyamatnak. A társulati lét lényege az, hogy sok mindent tudunk egymásról, és finomhangolással tudunk működni. Ha a sors úgy hozza, legközelebb már „beljebb leszünk”.

– Hogy látja a színházi szakma jelen állapotát?

– Felkavar, ami történik. Az az igazság, hogy a legfrissebb fejleményekkel most ismerkedem, hiszen teljesen beszippantott a munka. Percről percre változik a helyzet. Nem akarok felelőtlen kijelentéseket tenni. De azt érzékelem, hogy mindent átjár a politika, és nem lehet politikailag megosztott egy szakma, intézményrendszerileg semmiként. Minden alkalommal elmondom, nekünk, alkotóknak legyen több közünk egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz. Csapjunk össze, érveljünk szakmai fórumokon, és persze előadásokkal vitázzunk. Képviselje ki-ki az igazát. Ezt az egyszerű igazságot pedig, ezt a szabadságot együtt kell megvédeni. Húzni kellene egy vonalat, és félre kell tenni a régi sérelmeket. A frisseket is. És a frusztrációkat is. Ezt magamnak is mondogatom. Például a magam részéről azt a fájdalmas tényt, hogy percek alatt lehetett megosztani a színházi életet a tao körüli kérdéseknél is. Lehet, hogy már csak a gyerekeink fogják meghúzni ezt a bizonyos vonalat… Remélem, már eléggé elegük van a szüleik által felépített polarizált világból.

– Mit szól a #metoo kérdés színházi életre való kivetüléséhez és a Gothár-ügy kezeléséhez?

– A színházi szakma egészére kivetíteni a történteket igazságtalan és ostoba dolog. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre vagy a Katona József Színházra ennek kapcsán bélyeget sütni pedig abszurd. A színház nem a fertő melegágya. Az ügy kezelése vet fel kérdőjeleket, de ebben a túlfűtött környezetben nem csodálom, ha zavar támad egy gépezetben. Szerintem kell egy kamarai törvény, amely jogosítványokat adna a művészkamarának. Egy ilyen megerősödött szervezet etikai bizottságának joga lenne megvonni valakinek a működési engedélyét, amennyiben egy vizsgálat beigazolja a vádakban állítottakat. Egy ilyen döntés súlyozni tud, hisz minden eset más. Egy, két, öt év után elvileg visszatérhetne a munkájához az illető. Mindenesetre nem egy Facebook-közönség lincshangulata törölne le a föld színéről egyszer és mindenkorra embereket. És talán az áldozat sem hordozná magában évekig a fájdalmat. Tudná, hova forduljon. Azonnal léphetne. Tisztában vagyok vele, hogy ennek a gondolatnak is van gyenge pontja. Kis ország, kis szakma, mindenki ismer mindenkit – ki vállalja a felelősséget? De itt jó megoldás nincs, csak kevésbé rossz. Talán ez lehetne egy irány.