Eldorádó – a mi történetünk

Sok-sok év után újra a fővárosban rendez Funtek Frigyes: a Franciaországban élő művész Bereményi Géza Eldorádó című darabját állítja színpadra a József Attila Színházban. A nyolcvanas évek végén felkapott színészként úgy érezte, elmegy mellette az élet, így a színháztól menekült az élet felé, most pedig végleg visszatérve Magyarországra, gazdag élettapasztalattal jön vissza a hazai színházhoz.

„Bereményi Géza legendás filmje majdnem dokumentumregény, a belőle készült darab pedig egy merészebben elrugaszkodott tragikomédia” Fotó: Bach Máté

– Jellemzően vidéken rendezett az utóbbi években. Miért alakult így?

– Nem tudom. De tény, hogy Győrbe, Szolnokra, Kaposvárra, Veszprémbe, Székesfehérvárra, Szegedre hívtak többnyire, így az Eldorádó nekem budapesti visszaérkezés is. Nagyon boldoggá tesz, hogy újra Budapesten dolgozhatok, de szeretek vidéki színházakban rendezni, mert a próbafolyamatra több idő van, nyugodtabban lehet eljutni a végeredményhez.

„Bereményi Géza legendás filmje majdnem dokumentumregény, a belőle készült darab pedig egy merészebben elrugaszkodott tragikomédia”
Fotó: Bach Máté

– Érdekes, hogy pont egy évvel az előtt ment ki Franciaországba, hogy a politikai változás itthon elkezdődött. Miért?

– Akkor mentem el, amikor jó lett. Nem lehetett tudni 1988-ban, amikor elindultam, hogy egy-másfél év múlva minden megváltozik. Rettentő sokat dolgoztam itthon akkortájt, tizenegy szerepet játszottam a Nemzeti Színházban, ebből öt Shakespeare-főszerep volt. De nagyon sűrű volt, és egyszer csak nagyon sok lett nekem. Valahol úgy éreztem, hogy ha ez egy darabig még ilyen tempóban tart, akkor pár év múlva semmiről sem fogok tudni beszélni, mert az élet elhúz mellettem. Teltek az évek, és fogalmam nem volt, hogy mi az, amiből meríthetek, amiből meg lehet fogalmazni még egy ideig azt, amit szeretnék. Azt éreztem, nincs hitelem a színpadon. Megkaptam egy négyrészes francia sorozat főszerepét, beleszerettem egy asszonyba, akitől született egy csodálatos fiam, így tudtam elindulni. Elkezdtem a színháztól az élet felé menekülni, és mániá­kusan teljes életet akartam élni. Azt akartam, ha van egy gyerekem, láthassam, ahogyan felnő. Mindent a teljességében megélni. Hozzáteszem, hogy bárhol átélni Európában a kelet-európai változást rendkívüli fontosságú és megfogható, életre szóló élmény volt.

– Miért fordult a rendezés felé?

– Már a főiskolán rendeztem vizsgákat magunknak, mert valahogy nekem természetesen jött, hogy ezt csináljam. 1992-ben rendeztem a Tótékat először itthon. Nem sokkal később súlyosan beteg lettem, és akkor végleg megfordult bennem a világ. Úgy gondoltam, ha még lehet élnem, akkor ténylegesen a családomnak szeretnék élni, mint mondtam: látni a fiamat, ahogyan felnő. Harmincéves, és most volt Párizsban a filmbemutatója, ami a második legnézettebb film Franciaországban. Megérte visszakapaszkodni az életbe.

– Legendás színészosztály volt egykor az önöké, Kerényi Imre osztálya: Mácsai Pál, Hirtling István, Kolos István voltak a társai. Mennyiben változott meg a szakma azóta, hogy elindultak a pályán?

– Jóval széthullottabb most a színház: vannak társulatok, de még sincsenek. Egy helyen játszó színészekről beszélhetünk inkább. Cégeken keresztül szerződnek darabokra. Mindenkinek van valami cége, amit fenntart, és mindenki többfelé szeretne tartozni, zavaros lett az egész szakma. Közben a televízió az elmúlt években az emberek agyának a kultúrára fogékony részét rettenetesen elkezdte redukálni. Emellett a színházak tele vannak, mert a magyar ember nagyon is igényli a színházat, az élőszót. Tehát a kulturális felhígulás mellett nagyszerű előadások születnek, azt lehet mondani, virágzik a színházi élet. Sokfelé jártam a világban, és azt láttam, hogy az élőszó, a színház szeretete valahogy nagyobb nálunk, mint más országokban. Talán jobban szeretik a magyarok a színházat, mint a mozit.

– Miért választotta ennyi idő után a hazatérést?

– A kör bezárul: egyszer a színházból menekültem az élet felé, most pedig az életből menekülök a színházba. Megéltem egy csomó mindent, sok a mondanivalóm, és amihez legjobban értek, az a színház.