A Napút című kulturális folyóirat nem mindennapi vállalkozásra szánta el magát, amikor a nemzeti összetartozás emlékévét köszöntve alapos szerkesztői munkával összeállították a magyar önazonosság itt és most számunkra üzenetértékű, lehetséges megnyilvánulási formáit.
A már most szinte könyvnyi méretű, összesen háromszáz oldalt kitevő anyag szerencsére nincsen híján a nagy elődöknek: hiszen – amint a tanulmányírók erre többször utalnak is – a Napút most kiadott tematikus száma, majd az ennek nyomán még gazdagabb összeállításban megjelenő tanulmánykötet vállaltan a folytatása kíván lenni a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es, legendás anyagnak, amelyben az akkori magyar értelmiség színe-java tett hitet a magyarság megmaradása mellett.
A Napút 2020-ban kiadott első számának szerkesztői előszava szerint a magyar sorskérdések akkor is ugyanúgy egy vészterhes világkorszakban kerültek elő, ahogyan jelenleg is ez a helyzet:
csak most nem egy háborús világégés készül, hanem a digitális kor globális tudatipara próbálja kiégetni a védtelen nemzedékekből a szuverén nemzettudat szinte minden elemét.
A Napútban írásokkal jelentkező, vállaltan az értékkonzervatív eszmeiség jegyében alkotó szerzők éppen ezen hatások ellenében fogalmazzák meg viszont a magyarságot megtartó erejű gondolataikat: elfogadva azt a tételt, hogy igenis van kiút a digitális kor rafinált csapdahelyzeteiből, csak éppen ezt együttes szellemi erőt mozgósítva, közösen kell keresnünk. Mert „egyedül együtt jobb” – hangoztatják, új értelmet adva ezzel a Napút folyóirat már jól ismert jelmondatának is.
Nemzettudat és megmaradásakarat
A Napút tematikus számának fősodratú része mívesen kidolgozott értekező prózákból, tanulmányokból és esszékből áll, de mindezeket a mélyebb elemzéseket egy folyóirathoz jól illő módon egészítik ki versek, szépprózák, interjúk és képzőművészeti alkotások.

A teljesség igénye nélkül hadd emeljük ki a művelődéstörténeti tanulmányok közül a Hitel főszerkesztője, Papp Endre tanulmányát, aki a kulturális nemzettudaton túl az önbeteljesítő önmeghaladás útját ajánlja a figyelmünkbe. Vagy Bertha Zoltán irodalomtörténész írását, aki a minden szétszóratással szembeni megmaradásakaratot a szellem jelzőfényeitől vezérelt helytállással kapcsolja össze. Vagy Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója elemzését, amelyben azt szorgalmazza, hogy a ma is virágzó táncházmozgalomnak köszönhetően a magyar táncok egyszerre szórakoztató, s egyszerre identitásképző erővel legyenek a közkultúra részei.
Vagy a kiváló, s egyben rendkívül népszerű Hunyadi-regénysorozat szerzőjének, Bán Mórnak az írását, aki azt veszi sorra, hogy a magyar filmművészet fennállása során mikor és milyen mértékben járult hozzá sikeresen a nemzettudat erősítéséhez.