Én itt maradok! – kiáltotta Firsz, az öreg szolga Csehov Cseresznyéskertjének utolsó jelenetében a marosvásárhelyi színpadon. 1985-ben Harag György már nagybetegen állította színpadra a darabot a Marosvásárhelyi Állami Színház román tagozatával. A bemutatót már nem érhette meg, Firsz utolsó mondata az ő búcsúüzenete is volt.
Harag György jelenség volt – erről az is meggyőződhet, aki csak azok visszaemlékezését hallja, akik ismerték őt. Tegnap a Magyar Művészeti Akadémia sajtótájékoztatóján, amelyen beharangozták a Harag György-emlékév programjait, özvegye és egykori színészei, Sebők Klára, Lukács Sándor és Kiss B. Attila idézték fel a legendás rendező alakját. Mindannyian hangsúlyozták, hogy meghatározó volt együtt dolgozni Harag Györggyel, aki közvetlenségével, elhivatottságával és karizmatikus egyéniségével is kitűnt kortársai közül. – Még pályakezdő voltam, amikor rám bízta a Caligula helytartója címszerepét. Azt éreztem, hogy a korkülönbség ellenére egyívású velem, a tüneményes viccelődéseivel jó hangulatot teremtett, mégis hatalmas fegyelmet tudott tartani, mert restelltük volna, ha mi kevesebbel beérjük, mint avval, amit ő tűzött ki célul – idézte fel Lukács Sándor Kossuth-díjas színművész, érdemes és kiváló művész.
Harag Ilona, a rendező özvegye kezdte el összegyűjteni az újságcikkeket, dokumentumokat, amelyek egy-egy előadáshoz kötődtek. Neki köszönhető, hogy Harag György hagyatéka megőrződött. – Fantasztikus ember volt. Az örök Harag – mosolyodott el. Mint mondta, Harag György soha nem zúdította senkire a problémáit és a gondjait, otthon sem a színházról, sem a lágerről nem mesélt. Ha kérdezték azokról az időkről, sosem beszélt gyűlölettel, és mindig azt mondta, egyetlen könyv írta le pontosan, mi történt: Nyiszli Miklósé, az Orvos voltam Auschwitzban. Harag Györgyöt és családját 1944-ben deportálták, Szilágysomlyóról Auschwitzba, Mauthausenbe, végül Ebensee-be vitték, ahol az 1500 fős szállítmányból egyedül ő maradt életben – mivel ő volt a legfiatalabb, az orvosok neki adták be az „utolsó percig rejtegetett, salvarsannal és bizmuttal kevert C-vitamin-injekciót”. Évtizedek múlva visszatért Ebensee-be, ahol addigra egy kertváros épült, a lágerből már csak a kapuház állt, az onnan kikapart köveket az özvegye ma is őrzi.
