Imádott sztár vagy gyűlölt ellenség?

Az első magyar filmsztárért az egész ország rajongott, majd a háború után ellene fordult a közhangulat. A Gestapo megkínozta, végül a kommunisták miatt el kellett hagynia a hazáját. Karády Katalin (1910–1990) életéről több film is készült, de vajon melyik az igazi arca, és hogyan látja őt egy kortárs magyar színésznő? Felkértük Gera Marina Nemzetközi Emmy-díjas színésznőt, az Örök tél című film főszereplőjét, hogy emlékezzen meg Karády Katalin halálának 30. évfordulójáról.

Karády Katalinon átgázolt a történelem, és személyét koronként úgy ítélték meg, ahogy bizonyos emberek érdeke kívánta. A történelmi korszakok gyorsan változtak, a filmes és a színházi szakma megítélése a mindenkori rendszer függvényében kezelte a színésznőt. Az idealizált múltját az ügynöke festette meg, az az ügynöke, aki aztán a saját lapjában szidta Karádyt, amikor a színésznő már túl sikeres volt számára, és félt, hogy az általa felfedezett művész fölött elveszíti a hatalmát. Mert Egyed Zoltán az, aki Karádyt „bosszúból” felfedezi, hogy egy másik színésznőnek megmutassa: bárkiből csinál sztárt, mert az tőle függ. Az „általam vagy” effektus, ahogy én hívom, egész életében végigkíséri Karády pályáját. A filmes és színházi szakma megítélése a mindenkori rendszer függvényében éri a színésznőt.

A történetéből viszont kiderül, hogy ő mindvégig ember maradt. Karády a Horthy-korszak alatt vált hirtelen a kőbányai szegény gyerekkor után óriási sztárrá, aki a Gestapo fogságában egy meggyalázott, megkínzott nővé vált. A zsidótörvények ellenére Karády titokban segített a szakmán belüli zsidó barátainak, amiért többen feljelentették.

Az egyik oldal utálta őt e segítségnyújtás, mások pedig a fényűző élete miatt, amelyet egészen a Gestapo eljöveteléig élt. Szívszorító, hogy a Gestapo fogságából kiszabadulva (ahol senkit és semmit nem árult el, bármit is tudott), Budapest bombázása alatt félt lemenni az óvóhelyekre, mert attól tartott, hogy az emberek meglincselik. 1945 után Karádyval az történt, ami minden színésznő rémálma: a csendes elhallgattatás, hisz kiszorították a pályáról. Ennek ellenére Karády mégis sokáig hitt abban, hogy továbbra is színésznő lehet Magyarországon, noha rengeteg jel arra utalt, hogy erre már nincs lehetősége.

Mégis mihez ragaszkodjon egy nő, akinek a haját kitépték, a fogait pedig kiverték? A színésznő képéhez. Éppen ezért kitartóan járta a vidéki művelődési házakat a saját, önálló estjeivel; volt, hogy megdobálták sörösüvegekkel, mert még mindig a korábbi fényűző életmódjával azonosították. 1951-ben Karády kénytelen volt elhagyni a hazáját. A mai napig szoktam hallani, ha szóba kerül, hogy Karády azért hagyta el az országot, mert amerikai szuperproduk­ciókban akart részt venni. Ez hazugság, hisz Karády körül egyszerűen elfogyott a levegő.

1990 februárjában, harminc éve érkezett meg a hír Karády Katalin haláláról. Hatéves voltam akkor, és csak annyit hallottam, hogy hazahozzák Amerikából és nagyon szeretik itthon. Ma, ha megnézem azt a képet, ami a bazilika előtt a koporsójáról készült a több tízezres tömegben, egészen mást jelent számomra, mint ahogy azt gyerekként láttam. Azok között, akik az utolsó útjára elkísérték, sokan lehettek olyanok, akiket koronként azt gondolták Karádyról, amit éppen gondolni kellett.

Én mindig az embert láttam benne, a kőbányai lányt, aki megjárta a mennyet és a poklot is. Érdemes felidézni az egyik levelét, amit a nagymamájának küldött 1951-ben, mert ez többet elmond róla, mint bármilyen életrajzi könyv: „Maga látott utoljára, Nagymamám, és talán örökre búcsút mondtam Hazámnak! Fáj, amikor ezekre visszaemlékezem, nagyon fáj! Szitált a hó – s amikor a vonat elindult – és én néztem a tájakat, megállás nélkül SÍRTAM! […] Isten vele, Nagymamám! Írjon csak – amikor eszébe jutok – Katalin.”