időjárás 30°C Ibolya 2022. augusztus 7.
logo

Imádott sztár vagy gyűlölt ellenség?

Gera Marina
2020.02.08. 14:00
Imádott sztár vagy gyűlölt ellenség?

Az első magyar filmsztárért az egész ország rajongott, majd a háború után ellene fordult a közhangulat. A Gestapo megkínozta, végül a kommunisták miatt el kellett hagynia a hazáját. Karády Katalin (1910–1990) életéről több film is készült, de vajon melyik az igazi arca, és hogyan látja őt egy kortárs magyar színésznő? Felkértük Gera Marina Nemzetközi Emmy-díjas színésznőt, az Örök tél című film főszereplőjét, hogy emlékezzen meg Karády Katalin halálának 30. évfordulójáról.

Emlékszem, amikor gyerekkoromban megtudtuk, hogy elhunyt Karády Katalin. Egy évvel azelőtt a nagymamámmal ültünk a tévé előtt, egy nagyon híres bácsi interjút készített egy nagyon híres színésznővel, aki Amerikában él, és telefonon köszöntötte a nézőket. Megjegyeztem a nevét, mert már akkor, ötévesen színésznő akartam lenni, a nagymamám pedig sokszor rajongással beszélt Karádyról. Emlékszem, hogy mennyire elérhetetlenül távolinak tűnt, és mennyire irigyeltem, hogy Amerikában él, mert ott biztos nagy, ünnepelt színésznő.

Később, már kamaszként kerestem rá az interjúra. A bácsi Vitray Tamás volt, és a mai napig emlékszem Karády búgó hangjára és arra, ahogy a nagymamám beszélt róla. Ki gondolta volna, hogy az interjú után – amely 1989 novemberében készült a New Yorkban tartózkodó Karádyval – éppen harminc évvel később, életemben először New Yorkban leszek már felnőtt színészként, és pályám legnagyobb elismerésében részesülök. Tavaly novemberben, a kinti magyar konzulátus egyik diplomatájától kaptam egy papírt, rajta a címmel, ahol egykor Karády lakott, egészen közel az én New York-i szállásomhoz. Ezt a fecnit többször szorongattam a kezemben a kintlétem alatt, de végül nem tudtam odamenni. Nem néztem meg a lakást, ahonnan telefonált Vitrayval, amit a mamámmal hallgattunk Szegeden.

Az elmúlt évtizedekben többször feltűnt az életemben Karády Katalin, az ő megrendítő története, amire hosszas kutakodás után találtam rá, mert soha senkitől nem hallottam az „igazat”. Egy egészen más kép élt bennem róla. Emlékszem, amikor a Színművészetire jártam, átmentünk egyszer a Magyar utcai színészházba, ahol a kirakott könyvek között megtaláltam a Hogyan lettem színésznő? című Karádyról szóló portrékönyvet. Tudom, mennyire megmosolyogtam, de azért bevallom, elhoztam és elolvastam.

Megmosolyogtam, mert egy nyilvánvalóan idealizált és erősen kiszínezett önéletrajzot olvastam, amit, mint később megtudtam, Egyed Zoltán, a színésznő ügynöke írt Karády nevében. Izgatott a művésznő látványos idealizálása mögötti Karády, ahogy az is, hogy mi volt a 80-as években is érezhető egyfajta Karády-nosztalgia mögött, amit vidéken kislányként is észrevettem. Sokszor olvasom azt a felvetést, hogy Karády Katalin egyáltalán jó színésznő volt-e. Még a pályatársai is értekeztek erről, hiszen kívülről jött, nem végzett iskolát, és a Halálos tavasz című filmmel hirtelen az egész ország ünnepelt sztárja lett, lényegében előzmények nélkül, és azóta sem látott sztárkultusz övezte. Számomra nem is az a megindító és lényeges, hogy milyen színésznő volt, hanem az élettörténete, ami a túlidealizált sztár vagy éppen a gyűlölt ellenségkép mögött található.

Karády Katalinon átgázolt a történelem, és személyét koronként úgy ítélték meg, ahogy bizonyos emberek érdeke kívánta. A történelmi korszakok gyorsan változtak, a filmes és a színházi szakma megítélése a mindenkori rendszer függvényében kezelte a színésznőt. Az idealizált múltját az ügynöke festette meg, az az ügynöke, aki aztán a saját lapjában szidta Karádyt, amikor a színésznő már túl sikeres volt számára, és félt, hogy az általa felfedezett művész fölött elveszíti a hatalmát. Mert Egyed Zoltán az, aki Karádyt „bosszúból” felfedezi, hogy egy másik színésznőnek megmutassa: bárkiből csinál sztárt, mert az tőle függ. Az „általam vagy” effektus, ahogy én hívom, egész életében végigkíséri Karády pályáját. A filmes és színházi szakma megítélése a mindenkori rendszer függvényében éri a színésznőt.

A történetéből viszont kiderül, hogy ő mindvégig ember maradt. Karády a Horthy-korszak alatt vált hirtelen a kőbányai szegény gyerekkor után óriási sztárrá, aki a Gestapo fogságában egy meggyalázott, megkínzott nővé vált. A zsidótörvények ellenére Karády titokban segített a szakmán belüli zsidó barátainak, amiért többen feljelentették.

Az egyik oldal utálta őt e segítségnyújtás, mások pedig a fényűző élete miatt, amelyet egészen a Gestapo eljöveteléig élt. Szívszorító, hogy a Gestapo fogságából kiszabadulva (ahol senkit és semmit nem árult el, bármit is tudott), Budapest bombázása alatt félt lemenni az óvóhelyekre, mert attól tartott, hogy az emberek meglincselik. 1945 után Karádyval az történt, ami minden színésznő rémálma: a csendes elhallgattatás, hisz kiszorították a pályáról. Ennek ellenére Karády mégis sokáig hitt abban, hogy továbbra is színésznő lehet Magyarországon, noha rengeteg jel arra utalt, hogy erre már nincs lehetősége.

Mégis mihez ragaszkodjon egy nő, akinek a haját kitépték, a fogait pedig kiverték? A színésznő képéhez. Éppen ezért kitartóan járta a vidéki művelődési házakat a saját, önálló estjeivel; volt, hogy megdobálták sörösüvegekkel, mert még mindig a korábbi fényűző életmódjával azonosították. 1951-ben Karády kénytelen volt elhagyni a hazáját. A mai napig szoktam hallani, ha szóba kerül, hogy Karády azért hagyta el az országot, mert amerikai szuperproduk­ciókban akart részt venni. Ez hazugság, hisz Karády körül egyszerűen elfogyott a levegő.

1990 februárjában, harminc éve érkezett meg a hír Karády Katalin haláláról. Hatéves voltam akkor, és csak annyit hallottam, hogy hazahozzák Amerikából és nagyon szeretik itthon. Ma, ha megnézem azt a képet, ami a bazilika előtt a koporsójáról készült a több tízezres tömegben, egészen mást jelent számomra, mint ahogy azt gyerekként láttam. Azok között, akik az utolsó útjára elkísérték, sokan lehettek olyanok, akiket koronként azt gondolták Karádyról, amit éppen gondolni kellett.

Én mindig az embert láttam benne, a kőbányai lányt, aki megjárta a mennyet és a poklot is. Érdemes felidézni az egyik levelét, amit a nagymamájának küldött 1951-ben, mert ez többet elmond róla, mint bármilyen életrajzi könyv: „Maga látott utoljára, Nagymamám, és talán örökre búcsút mondtam Hazámnak! Fáj, amikor ezekre visszaemlékezem, nagyon fáj! Szitált a hó – s amikor a vonat elindult – és én néztem a tájakat, megállás nélkül SÍRTAM! […] Isten vele, Nagymamám! Írjon csak – amikor eszébe jutok – Katalin.”

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.