Emlékszem, amikor gyerekkoromban megtudtuk, hogy elhunyt Karády Katalin. Egy évvel azelőtt a nagymamámmal ültünk a tévé előtt, egy nagyon híres bácsi interjút készített egy nagyon híres színésznővel, aki Amerikában él, és telefonon köszöntötte a nézőket. Megjegyeztem a nevét, mert már akkor, ötévesen színésznő akartam lenni, a nagymamám pedig sokszor rajongással beszélt Karádyról. Emlékszem, hogy mennyire elérhetetlenül távolinak tűnt, és mennyire irigyeltem, hogy Amerikában él, mert ott biztos nagy, ünnepelt színésznő.
Később, már kamaszként kerestem rá az interjúra. A bácsi Vitray Tamás volt, és a mai napig emlékszem Karády búgó hangjára és arra, ahogy a nagymamám beszélt róla. Ki gondolta volna, hogy az interjú után – amely 1989 novemberében készült a New Yorkban tartózkodó Karádyval – éppen harminc évvel később, életemben először New Yorkban leszek már felnőtt színészként, és pályám legnagyobb elismerésében részesülök. Tavaly novemberben, a kinti magyar konzulátus egyik diplomatájától kaptam egy papírt, rajta a címmel, ahol egykor Karády lakott, egészen közel az én New York-i szállásomhoz. Ezt a fecnit többször szorongattam a kezemben a kintlétem alatt, de végül nem tudtam odamenni. Nem néztem meg a lakást, ahonnan telefonált Vitrayval, amit a mamámmal hallgattunk Szegeden.
Az elmúlt évtizedekben többször feltűnt az életemben Karády Katalin, az ő megrendítő története, amire hosszas kutakodás után találtam rá, mert soha senkitől nem hallottam az „igazat”. Egy egészen más kép élt bennem róla. Emlékszem, amikor a Színművészetire jártam, átmentünk egyszer a Magyar utcai színészházba, ahol a kirakott könyvek között megtaláltam a Hogyan lettem színésznő? című Karádyról szóló portrékönyvet. Tudom, mennyire megmosolyogtam, de azért bevallom, elhoztam és elolvastam.
Megmosolyogtam, mert egy nyilvánvalóan idealizált és erősen kiszínezett önéletrajzot olvastam, amit, mint később megtudtam, Egyed Zoltán, a színésznő ügynöke írt Karády nevében. Izgatott a művésznő látványos idealizálása mögötti Karády, ahogy az is, hogy mi volt a 80-as években is érezhető egyfajta Karády-nosztalgia mögött, amit vidéken kislányként is észrevettem. Sokszor olvasom azt a felvetést, hogy Karády Katalin egyáltalán jó színésznő volt-e. Még a pályatársai is értekeztek erről, hiszen kívülről jött, nem végzett iskolát, és a Halálos tavasz című filmmel hirtelen az egész ország ünnepelt sztárja lett, lényegében előzmények nélkül, és azóta sem látott sztárkultusz övezte. Számomra nem is az a megindító és lényeges, hogy milyen színésznő volt, hanem az élettörténete, ami a túlidealizált sztár vagy éppen a gyűlölt ellenségkép mögött található.