Ősi terelőének legendás északi tájakon

Hallunk itt zongorát, csellót, az ókorban is ismert lírát és mandolát, vagyis altmandolint, továbbá gyönyörű női kórusokat és szólókat is. Tökéletes folklemez egy csodálatos énekesnőtől.

Kire gondolnak, ha azt mondom: északi énekesnő? Björkre? Az ABBA-ra? Enyára? Tarja Turunenre a régi Nightwish-ből? Vagy Anneke von Giersbergenre a régi Gatheringből? Netán a csudálatos Loreena McKennittre? Nos, utóbbihoz gyakran hasonlítják a dán Myrkurt, vagyis Amalie Bruunt, aki jelenleg a legragyogóbb esszenciáját hordozza mindannak, ami közgondolatilag az északiságot jelenti. Hatalmas távlatok, gyönyörű, zabolátlan természet, fenség, titok, idegenség, lidérces, messzi fény. Ha Ady ismerte volna Myrkurt, feltehetően neki ajánlja Sem utódja, sem boldog őse… versét két tragikus elvágyódás között.

Amalie Bruun énekes-dalszerző és a félig elfeledett, különleges hangszerek ismerője ugyan dán, ám a Myrkur művésznév izlandiul jelenti a sötétet. A szoborszerű, mégis természetes bájú művésznő láttán persze nem ez jutna az ember eszébe, ám eddigi lemezeinek hangulatára áll a dolog. A 2015-ös, bemutatkozó M és a 2018-as Marerid a black metál zsáneréből ismerős zajkásás gitárhangzást és viharszerűen szétpüfölt, szétcintányérozott dobokat vegyíti népi hangszerekkel és dallamokkal, éteri kórusokkal. Valóban sötét, olykor fenyegető, máskor megnyugtató szépség árad a tökéletes arányú lemezekből: az extrém metál gyakran csak jelzésszerűen felbukkanó gesztusai és az akusztikus instrumentumokra, Amalie Bruun énektémáira épülő kompozíciók a nordikus szcénára szintén jellemzően nagyon gondosan vannak keverve. Hasonlóan sűrű, sokrétegű, egyéni és meg nem alkuvó művészi útkeresés a Myrkur, mint a magyar Thy Catafalque.

Az idei lemez, a Folkesange (Népdalok) pontosan az, amit a cím ígér, vagyis ezúttal metálból semmit, a tiszta forrásból és „a skandináv kultúra szívéből”, ahogy a lemez kísérőszövege mondja, annál többet kapunk. Ezt az albumot az is bátran élvezheti, aki az elektromos gitárnak és a dobfelszerelésnek már a látványát se bírja, szereti ellenben a Kalákát, a Dublinerst meg általában mindenféle népi és világzenét, netán rajongója a kulning nevű, ősi skandináv csordaterelő énektechnikának, amivel – a messzire hallatszó magas hangok révén – az asszonyok pásztorkutya híján hazaénekelték a legelőről a teheneket. Manapság is mondják gazdálkodók, hogy több tejet ad a jószág, ha zenét hallgat, így könnyen elképzelhető, hogy a szép hangú nordikus über­frauleinek e céllal is dalolásztak az irigylésre méltó teheneknek.

Ilyen szépséget hallunk a Fager som en Ros vége felé, és ilyennel kezdődik az izlandi Edda-versen alapuló Tor i Helheim lüktető ősmeséje is, melyben Thor viharisten száll alá Hélbe, vagyis az alvilágba.

De van itt 1600-as évekbeli dán ballada Ramundról, a trollokat legyőző hősről, melynek zenei alapját az úgynevezett nyckelharpa, egy billentyűs-vonós hangszer adja, működése hasonló a mi tekerőlantunkhoz, miszerint nyenyeréhez (lásd Sebő együttes–Csoóri Sándor: Élt egy öreg nyenyerés).

A Démonszerető néven is ismert House Carpenter gazdagon hangszerelt, lendületes skót ballada. Amalie Bruun fő társa egyébként a játékban és a sokrétű, mesei hangzás kidolgozásában a szintén multiinstrumentalista Christopher Juul, akit a koncert címszó alatt fantasztikus viking sámánszertartásokat celebráló Heilung együttesből ismerhetünk.

De hallunk itt zongorát, csellót, az ókorban is ismert lírát és mandolát, vagyis altmandolint, továbbá természetesen gyönyörű női kórusokat és szólókat is. Tökéletes folklemez egy csodálatos énekesnőtől – ezekben a szörnyű időkben különösen fontos, hogy hagyjuk magunkat néha kicsit elvarázsolni. Myrkurral karanténból is remek utazást tehetünk a legendás északi tájakon.

Myrkur: Folkesange. Relapse Records, 2020.