Ozzy Osbourne elköszön – vagy mégse

Ha valakire, hát Ozzy Osbourne-re tökéletesen illik az öntudatlan kapu-, közvetítőjelleg: minden érzékelhető, direkt szándék nélkül hozott társaival a világba zenei-hangulati impulzusokat.

Búcsúzik az egyik utolsó, igazi rocksztár. A diskurzus megkönnyítése végett fogadjuk el most az igazi rocksztár hevenyészett meghatározását: önmegtermékenyítő figura, aki úgy vált valakivé, hogy a folyamat fázisainak többségében ő döntötte el, kicsoda. Nem menedzser, producer, kiadó, meg mindenféle finánclelkű népség dolgozta ki szerepeit és maszkjait, hanem ő maga volt valaki, aki viselkedett valahogy, és erre mindenki úgy reagált, ahogy akart. Hogy ez az utóbbi évtizedekben miként is áll Ozzyval, ezzel az örök gyerekkel és bohóccal, igazából teljesen mindegy annak a pár millió embernek, aki volt már Black Sabbath- vagy Ozzy-koncerten, meg annak a másik pár millió­nak is, aki ugyan nem, de bármikor el tudná gitározni a Paranoid főtémáját, netán szólóját is. Meg azoknak is, akik inkább léggitárban és hajrázásban jobbak. És azoknak a zenekaroknak is, akik lehetőséget kaptak tőle az Ozzfesteken.

Ha valakire, hát Ozzy Osbourne-re tökéletesen illik az öntudatlan kapu-, közvetítőjelleg: minden érzékelhető, direkt szándék nélkül hozott társaival a világba zenei-hangulati impulzusokat, amiket aztán tömegek éreztek magukénak, rengeteg zenekar döntött és dönt úgy ma is, hogy a mélyre hangolt gitárokban, lassú, súlyos vagy épp középtempósan zakatolós témákban és komor, dekadens, cinikus érzetekben találja meg a saját világát. Vagyis abban a világban, amit anno Ozzyék az elsők között jelenítettek meg.

Ozzy és csapata helyett is látom lelki szemeimmel, ahogy a jól vagy kevésbé jól fizetett rockújságírók pár év (vagy évtized – a korszellem tűréshatárán múlik) múlva listákat állítanak össze „a tíz legjobb búcsúlemez”, és hasonló debil címekkel. Az ­Ordinary Man nyilván ugyanúgy örök helyet kap majd rajta, ahogy David Bowie-től a Blackstar. Már ha valóban búcsúlemez lesz, hiszen attól még, hogy az egyik utolsó igazi rocksztár anyagán sűrűn elhangzik a goodbye, a sorry, hogy mind egyedül halunk meg, illetve, hogy nem akarok közönséges emberként meghalni, csinálhat ő még lemezt bőven, mondjuk a saját temetéséről vagy túlvilági dolgairól. Morbid fantáziálgatás, de hát mi Ozzy, közmondásosan a Sötétség Hercege, valójában inkább a Sötétség Bolondja vagy Komédiása egész pályafutása, ha nem egy nagy, morbid fantázia?

Az Ordinary Man zeneileg jól összerakott, korrekt anyag, kiérdemesült feketemágusunk jóval fiatalabb zenészekkel dolgozott, minden és mindenki funkcionál: a címadó Ordinary Man könnyes lírájában Elton John, a nyitó Straight to Hell vagabund, mocskos rockjában Slash működik közre, az It’s a Raid punkos rock and rolljában meg valami rapper halványkodik hangsúlytalanul. Semmi baj, lehetne gyerekkórus, víziorgona vagy hárfapengető meztelen sellők serege, akkor is épp ennyire lenne közhelyes, önironikus vagy szimbolikus az egész.

Pucérkodás egyébként is van, az említett ­Straight to Hell klipjében, melyben arctalan, gonosz rohamrendőrökkel csapnak össze érdekes és színes egyéniségű tüntetők, s egyik vezéralakjuk egy, a csata hevében levetkező, idős, molett úr. Közben Ozzy az előtérben egy padon énekel. Profin összerakott, hangulatos, álságos, közhelyes hülyeség, mintegy a lázadó rock mindenkori kliséinek fölmondása. Konzumáló műbalhé. Több lassú lírát is talál, aki Ozzy Beatles-rajongó arcára vágyik, és nem találja ezeket unalmasnak. Hogy jó Bohócunk hangján mennyit machináltak a stúdióban, sosem fogjuk megtudni.

Viszont vannak igazán jó dalok is.

Az Eat Me a szájharmonikás indulástól és a szaggatott, piszkos húzástól (ezt ma stoner rockosnak szoktuk mondani, de Ozzy idejében ez még az volt, ami: rock és kész, aminek árnyalatai az egyes zenekarokra, nem az egyes zsánerekre tartoztak) lehetne akár a Sabbath klasszikus bluesalapú The Wizardjának újragondolása is – ám a középen elkezdődő levegős, doomos lassulás, majd a végtelenül egyszerű és fogós gitárszóló rafinált összhangja hipnotikussá, elbűvölővé teszi.

A Goodbye torzított szavalata az indulásnál a szintén klasszikus Iron Mant idézi egy másodpercre a monoton lábdobbal és torzított beszéddel, de riffekben, váltásokban, hangulatban ugyanúgy visszaköszön az örökzöld War Pigs vagy Paranoid.

Vehetjük cinikus önéletrajzi tablónak, búcsúnak vagy egyszerűen csak rockzenének, ahogy tetszik.

Ozzy Osbourne: Ordinary Man. Sony Music, 2020.