Az embereknek mindig is szükségük volt arra, hogy vigyázzanak rájuk. Egyrészt a halandóságuk miatt, másrészt azért, mert túlságosan törékeny az emberi lélek. Amióta világ a világ, az emberekre angyalok vigyáznak. Már a kezdetek óta. Sok művész ábrázolta ezeket az emberekre vigyázó angyalokat, de olyan egy sem akadt, aki hosszú, fekete szövetkabátban álmodta volna meg őket. Egészen 1987-ig, amikor is megjelentek a mozivásznon ezek a hosszú, fekete szövetkabátos angyalok Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében. Aki látta, soha nem felejti őket.
Az angyalok kedvenc helye a könyvtár. Ők is olvasnak ott: az emberek gondolataiban. Ráadásul szimbolikus tér is a könyvtár, mert éppen úgy tárolják benne az információkat, ahogy az angyalok is összegyűjtik, majd végtelen memóriájukban megőrzik mindazt, ami történt, történik és történni fog. Amikor az angyalok tekintetével látjuk a világot, akkor fekete-fehér a film, mint a hetedik művészeti ág kezdetének alkotásai. Az emberek kiváltsága csak, hogy színeket lássanak.
A Berlin felett az ég angyalainak temérdek a munkája. Ha egy ember nagyon nyugtalan és rossz, negatív gondolatok gyötrik, megnyugtatja őt egy angyal azzal, hogy átöleli. Persze csak akkor tudja, ha éppen arra jár, mert mint azt az egyiktől megtudjuk, mindig is kevesen voltak. Az angyalokat egyébként csak a gyerekek láthatják és a nézők. Hogy miért? A válasz a film során többször elhangzó Peter Handke-versekben keresendő.
Fotó: Örökmozgó
Ez a film az isteni gondoskodáson kívül arról is szól, vegye észre a néző, létezése a temérdek kínszenvedésen kívül apró örömök sorából is áll. Ilyen például, amikor kávét iszik az ember, és megérzi a szájában azt a furcsa, keserű ízt, ami keserűségének ellenére mégis finom, izgalmas, érdekes. De akkor is érezheti az ember, hogy él, amikor összedörzsöli a kezét, mert hideg van, vagy amikor húz egy vastag vonalat, majd mellé egy vékonyabbat, amikor rajzol.
Ahol jelen van Isten, ott megjelenik az ördög is. Istent a filmben Curt Bois alakítja, aki a foglalkozására nézve nyugdíjas mesélő, és aki váltig állítja, hogy még szüksége van rá az emberiségnek, utalva ezzel is arra, hogy nagyon nagy baj az, hogy naponta zajlik a világ varázstalanítása. Az ördögöt ki más játszhatná el jobban, mint Peter Falk, aki a filmben Peter Falkot alakítja, és aki amerikai színészként egy második világháborúban játszódó krimit megy forgatni Berlinbe. Meg is jegyzik a Potsdamer Platzon ténfergő kamaszok, hogy ő biztosan nem lehet Columbo, mert annak sokkal kopottabb a kabátja. Peter Falk ördögi munkája az, hogy arra csábítja a közelében lévő halhatatlan angyalokat, legyenek halandó emberré, ami, mivel kevesen vannak és sok az ápolásra szoruló emberi lélek, kicsit sem tisztességes küldetés az emberek szemszögéből nézve. Az egyik angyal, Damiel (Bruno Ganz) addig sürög-forog egy cirkusz porondján, míg meg nem tetszik neki az egyik artistalány, Marion (Solveig Dommartin). Míg az angyal azzal nem tud semmit sem kezdeni, hogy temérdek idővel rendelkezik, addig a trapézművésznő meg amiatt bánkódik, hogy időből van a legkevesebb. A film érdekessége, hogy a rendező egyáltalán nem teszi hangsúlyossá Damiel dilemmáját, amelyet egyébként több művészeti ág is sokféleképpen feldolgozott az elmúlt ezer évben. Vagyis azt, hogy az öröklétet kell feladnia egy angyalnak egy nagyon intenzív, ám múlandó érzelemért, a szerelemért.
