Egy 1975-ös „felszabadulási” könnyűzenei pályázat margójára

Nem volt könnyű helyzetben a hatalom, amikor integrálni akarta a sokszor általa lázadónak kikiáltott, veszélyesnek tekintett pop-rockzenészeket a hivatalos kulturális életbe. Ennek voltak különböző praktikái, az egyik út a különböző államszocialista lózungok égisze alatti szolidaritási rockfesztiválok megszervezése volt, a másik a különböző versenyek kiírása. Ez utóbbiak között a táncdalfesztiválokon és a Ki mit tud?-okon kívül érdekes színfoltot jelent az éppen negyvenöt éve, 1975-ben meghirdetett Szabadságunk harminc éves című, szinte az egész hazai könnyűzenei életet megmozgató pályázat, amelynek győzteseit május 9-én, a győzelem napján léptették fel az Erkel Színházban.

A listát a Szórakoztatózenei Művészeti Tanács a minisztériummal bővíttetni szerette volna, hogy több közül lehessen válogatni, de ott éppen ezzel ellentétes instrukció látott napvilágot. A művészek kiválogatásában szinte az össze monopolszervezet képviseltette magát a következő felosztásban: Keszler Pál, az ORI igazgatója, Bolba Lajos, a Magyar Rádió zenei rovatvezetője, Gonda János, a Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz Szakosztályának vezetője, Behringer Éva (alias Biszku Béláné), a tárca Zene- és Táncművészeti Főosztályának helyettes vezetője, Rusz Ferenc, a tárca főelőadója, Pándi András, a KISZ KB Kulturális Osztályának helyettes vezetője, Beck László, az MHV művészeti vezetője, Vas Gábor, a Zeneműkiadó szerkesztője, Horváth József NKI-igazgató, Görög Péter, az NKI művészeti tanácsadója, valamint Klenjánszky Tamás művészeti titkár. A pályázatokat előzetes ellenőrzésre 1975. március 1-ig kellett beküldeni a Táncdal- és Sanzonbizottság címére, a Vörösmarty tér 1. alatt álló üvegpalotába. Az első helyezett ötezer, a második háromezer, a harmadik pedig kétezer forintot kapott a KISZ KB jóvoltából. További jutalomnak tüntették fel, hogy a zeneszerzők és szövegírók kimehettek meghallgatni saját darabjaikat szocialista előadóművészek feldolgozásában a keleti blokk országaiban, az ezzel járó költségeket (útlevél, útiköltség, napidíj, ellátás és szállás) pedig az NKI fedezte. A Szórakoztatózenei Művészeti Tanács azt szerette volna, ha ez a kezdeményezés a hazai könnyűzene színvonalát emeli, mindamellett, hogy rendszerhű dalok születnek.

Miklós Tibor
Fotó: Wikipédia

A versenyt a Dancsák Gyula–Miklós Tibor szerzőpáros nyerte, akik többek között arról voltak nevezetesek, hogy a Korong együttessel azt a Jézus Krisztus Szupersztárt vitték magyar nyelven színpadra, amelyet maga Aczél György tiltott be, mégpedig úgy, hogy azt megelőzően már volt erről rádiófelvétel, és még a Népszabadság is elismerően cikkezett róluk. Ebből jól látszik, hogy a rendszer szilárdsága érdekében a hatalom hajlandó volt bizonyos történésekre fátylat borítani, és látszólag baráti jobbot nyújtott a renitenskedőnek kikiáltott zenekaroknak.

Elmaradt közönségsiker

Az már más kérdés, hogy ennek a pályázatnak az égadta egy világon semmiféle jelentősége nem lett a magyar rocktörtépnetre nézve, kifejezetten a ciki kategóriába tartozott, a társadalom nagy része ugyanis visszásnak érezte ezt az állami hozzáállást, és érthető módon nem tudott azonosulni vele. Így a közönségsiker elmaradt, és ezeknek a műveknek az utókor sem emelt emlékműveket. Pedig a szervezők mindent megtettek, hogy a dalok minél több emberhez eljussanak, de a közönséget nem lehetett megetetni a kommunista maszlaggal. Az ORI az Erkel Színházban gálakoncertet szervezett 1975 május 9-én, a győzelem napján. Az NKI felkérte az MTV Szórakoztató és Zenei Főszerkesztőséget, hogy közvetítsék az eseményt, valamint megfelelő propagandát is nyújtsanak hozzá, az MHV pedig a két legjobb pályamű kiadására tett ígéretet. Dancsák Gyuláék kislemeze meg is jelent, a kéttételes mű a fantáziadús Magyarország 1945 címet viseli, a tehetséges muzsikusok – még Bontovits Kati is énekelt a hanghordozón – pedig egy igazán elvont darabbal lepték meg a nagyérdeműt. Jól jelzi a kezdeményezés kudarcát, hogy a végeredményről a Magyar Ifjúság egyáltalán nem számolt be, és az Ifjúsági Magazin is csak mellékesen, amikor jóval később, 1975 végén Miklós Tibor szövegíróval készítettek interjút, aki sok más mellett néhány sor erejéig szólt arról is, milyen nagy megtiszteltetés volt neki, hogy nagy nevű költők – Juhász Ferenc, Zelk Zoltán, Gellért Oszkár – egy-egy sorát összeírhatta a sajátjaival a pályanyertes műben. Hogy mit gondolt magában valójában erről, azt soha nem mondta el.