Könyvek a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyozva

Dino Segre Kokain című művét nem a saját nevén írta, mert sejtette, hogy botránykönyv lesz.

Mindig szerettem azokat a könyveket, amelyek a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyoznak, persze nem kárhoztatnivaló esendőségből, hanem mert úri kedvük így diktálja: ők éppen így akarják. (Nagyívű bizonyítást érdemelne, de csak jelzésértékkel: én ide sorolom például Rejtő Jenő munkáit is.) Szóval azokat a könyveket, amelyeket külsejük, történetük, „cselekményük” alapján könnyen fogyasztható lektűrnek, de stílusuk, néha fel-feltáruló mélységük szédítő volta miatt és a kiváltott olvasói öröm természete szerint mégiscsak a szépirodalomnak nevezünk. (Másik zárójeles megjegyzés: efféle könyveket kéne írni, mert ezek talán könnyebben viszik át a túlsó partra a minőségi irodalomértést – lapjaik között tartva.)

Ilyen kötet az a két könyv, amelyet a Tevan Kiadó jelentetett meg az 1990-es szabadság mámorában, amikor minden lehetségesnek tűnt, gondolom, az irodalomban és a kultúrában is: érződik ez rajtuk bőségesen. Nekem sokáig csak a Kokain volt meg, A 18 karátos szűz (sic, azaz bizony így: számmal!) csak nemrég került hozzám, és már nem is tetszett annyira, mint a fiatalságomat – kis túlzással – meghatározó Kokain. (Jó kis félreérthető mondat ez, kérem.)

A könyveket a Pitigrilli (ez is csak egymagában: afféle „élő” klasszikus, ugye) írói álnéven alkotó Dino Segre írta, aki 1893 és 1975 között élt, és leghíresebb műve valóban a Kokain, 1921-ből (magán is viseli ezeknek az éveknek az összes báját), amelyet azért nem a saját nevén írt, mert sejtette, hogy botránykönyv lesz, az egyház ki is átkozta, satöbbi. (Az életéről és küzdelmeiről bárki olvashat az interneten, itt most csak a könyvekről szeretnék írni pár szót.)

Nem tudom, miért, de az az intellektuális, elegáns és kissé bánatosan megfáradt gőg, irónia, humor és felsőbbrendű spleen, amely (különösen) a Kokainból árad, mindig a két világháború közötti magyar irodalmat juttatja eszembe, élén Kosztolányival; igen könnyű hát beleolvasni a korba, amelyben születtek és amelyről szólnak – mai üzenetet ne keressünk többet bennük, mint bármelyik könyvből amennyit kihüvelyezünk.

És végtelenül szimpatikus, különösen lázadó kamaszoknak, persze. A kötet főhőse, a velejéig cinikus és könnyed Tito csúfondáros kommentárjai és metsző iróniától perzselő ítéletei embertársai fölött (anélkül, hogy neki bármiféle aggálya lenne saját maga esetleges tökéletlensége miatt) rendkívül üdítőek, szellemesek és könnyen magunkévá tehetők: „– Az én szememben csak egy dolog van, ami rosszabb, mint a mértéktelenség. – És az? – A mértékletesség.” Vagy: „Megölöm magam, mert utálok élni. Minden okos ember, ha betöltötte huszonnyolcadik esztendejét ugyanezt kéne cselekedje, amit én teszek. Azt akarom, hogy zöld pizsamában temessenek el, zsebredugott kézzel. Ragaszkodom hozzá, hogy elégessenek.”

De a narrátori hang (mely kissé okoskodó, fontoskodó, mégis szimpatikus, igen erős szerethetőséggel bír: „A javítóintézetbe a romlott társnőkkel való érintkezés kártékony hatását bizonyos jótékony előkelő hölgyek mindennapos látogatása semlegesítette, akiknek az volt a hivatásuk, hogy jelenlétükkel, szavaikkal és példaadásukkal az erény virágos ösvényére kalauzolják a megtévedt leányzókat. De ezek a bajuszos, pergamenbőrű, sorvadt keblű hölgyek csupán arra voltak jók, hogy elriasszák a leányzókat és tétova képzeletüket véglegesen a bűn paradicsoma felé irányítsák. Nagy hiba, hogy az erény kaleidoszkópját csúnya, visszataszító nőkre bízzák.”

A másik kötet túlírt, nehézkes a Kokainhoz képest, de abban is pompás, szellemes sorok, oldalak vannak; mégis ez az a főmű, amely minden korban (és korosztályban) megtalálja lelkes, rajongó olvasóit.

Pitigrilli: A tizennyolc karátos szűz, Kokain. Fordította Gáspár Miklós. Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1990.