Kevés olyan mesekönyv van, amit az ember felnőttként is teljes értékű műként vesz kézbe. Nosztalgiázhatunk puhán és jólesőn Andersen meséin, L. Frank Baum Óz-sorozatán, netán a Vackor- vagy a Brumi-történeteken, de nincs olyan érzésünk, hogy lám, érett fejjel micsoda megfellebbezhetetlen, ragyogó igazságokra bukkanunk. A Négyszögletű Kerek Erdő világa viszont ilyen. Ráadásul Lázár Ervin nem egyetlen örök érvényű gyerek- (és felnőtt-) könyvet írt, mint A. A. Milne vagy Lewis Carroll (na jó, Alice-ból kettő van), hanem rengeteget. Ontotta magából a történeteket. Jósolni merész dolog, de az sem elképzelhetetlen, hogy a 84 éve született Lázár Ervin meséi hasonlóan évszázados utat fognak bejárni, mint Aiszóposz fabulái. Emberek és művek hatásának felmérésekor ma a mátrixra szokás hivatkozni, legyen hát: írjuk be az internetes keresőbe a négyszögletű szót, és ámuljunk.
Az újságíróból szépíróvá lett, majd gyermekeknek író szerzőként ismertté vált Lázár Ervin élete nem bővelkedik látványos fordulatokban, botrányos esetekben, anekdotának való, frivol részletekben. Szerető családban nőtt föl, ő maga is szerető családapa volt, aki alkotótársának vallotta gyermekeit, és a maga gyermekkorából is rengeteget merített. A szépírás mellett több lapnál dolgozott szerkesztőként, alapított is lapot, dramaturg is volt rövid ideig, valamint szervezeti szinten is aktív tagja az írótársadalomnak. Nem volt az a viharos karakter, akiért az életrajzírók közelharcot vívnak, és munkásságáról is nehéz mélyenszántó elemzésekbe bonyolódni – talán nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy Mikkamakka és a többiek egyetemes bölcsességgel, keresztényi szeretettel és az anyanyelvi humorban önfeledten lubickolva elmesélt kalandjairól minden okoskodás úgy pattan le, mint Szörnyeteg Lajos agyvelejéről egy bonyolultabb szóvicc.
Rigó Béla a Gyermekkönyvek vonzásában című, 2011-ben megjelent tanulmánykötetben írja: „Lázár Ervin életműve a legfontosabb téma, amelyet a magyar gyermekirodalomban ma megtalálhat valaki. Bármilyen csoda, mondjuk, Weöres gyermekverseinek kincsestára, az csupán egyik része a költői életmű egészének. A Pál utcai fiúkról is elmondhatjuk, hogy a világirodalomban is látható pályát futott be, de Molnár Ferenc életművében ez csupán egy jelentős kitérő. Lázár Ervin azonban a meséinek köszönhetően lett az, aki. Az már megint csak a téma ajándéka, hogy Lázár nem pusztán meseíró. Annak ellenére sem, hogy ma már egyre biztosabban tudjuk, ő volt legnagyobb meseírónk. (Nagyobb, mint Benedek Elek vagy Móra Ferenc, pedig az ő szövegtengereikhez képest mennyiségileg jóval szerényebb az életműve.) Lázár Ervin író volt (írónak meg költő), aki gyereknek és felnőttnek (gyakran mind a kettőnek egyszerre) írt, mesélt.”
