A dögös svájci rockzenét épp úgy nehezen képzeli el az ember, mint a japán lazaságot, vagy a román precizitást (persze a titkos és bűnös zenei örömök kedvelőinek talán nem ismeretlen a Celtic Frost, az Apollyon Sun, vagy az Eluveitie). Aztán meghallja, amit a Shakra (igen, a nevük egy betű különbséggel egy mainstream előadóé, amely pályájuk során már rengeteg jó viccre adott okot, de ettől most tekintsünk el) művel, és egyből árnyaltabbak lesznek nemzetkarakterisztikai elképzelések. Az 1995-ben alakult, vagyis idén 25 éves együttes jellemzően azok közé tartozik, amelyet bármikor meg lehet hívni a rock-metál színtér bármelyik nagy öregje elé. Hívják is a zenészeket, szép ívű pályájuk során játszottak már a Guns and Roses és az Iron Maiden társaságában, turnéztak a Uriah Heeppel, a Stratovariusszal, és a Hammerfallal. Idei Mad World című albumuk a tizenkettedik, és se többet, se kevesebbet nem ad beindulós, dögös rocknál.
A Shakra korát és munkásságát tekintve is afféle középnemzedéki rockbandának tekinthető. A zenészek semmiféle forradalmi kísérletezéssel nem vádolhatók, nem is a meglepetések emberei, egyszerűen fölmondják a régi rocksulis leckét, de olyan jól, hogy az AC/DC, vagy tán a Deep Purple is átengedné őket a vizsgán. Az ilyen csapatok a torzított gitáros műfaj megbízható őrmesterei: nem ők viszik a zászlót, nem is ők találják ki a stratégiát, de jól harcolnak és kitartanak az utolsó vérig.
És tegyük hozzá, hogy a Shakra jó dalokat ír, a Mad World 12 száma között alig találunk tölteléket, szinte végig lehet léggitározni és headbangelni az egész albumot, ráadásul vannak igazán katartikus pillanatok is, mint a címadó dal szólórésze előtti nagyívű bridge, ami az Iron Maiden ikergitárosa aranykorát idézi – Thom Blunier is elismételhetné a témát vagy ötször, de jó arányérzékkel nem teszi, így az egyszeri hallgató tekeri vissza újra és újra. A Thousand Kings-ben levegős, zakatolós, vészjósló ívű verzét, és az abból fölfejlődő, csordavokálos refrént hallunk. A fake news középtempós, kipengetős balladából nő döngölős rockhimnusszá, az átvezetőben finom kis szín a gitárriff hátsó tartományba visszhangosított, utolsó pár hangja. A Fireline hergelős bulinóta, koncertek egyik csúcspontjának való, az ízesen fokozott átvezetőben szintén visszaköszön a régi Maiden szelleme. A New Tomorrow, a minden rockalbumon kötelezően elővezetett, lassú, érzelmes ballada – azok közé tartozom, akik ezeket általában átugorják, ám albumra-koncertre is kell némi pihenő, a hitelességgel pedig itt sincs gond. A legslágeresebb, legfogósabb refrén talán a Son of Fire-é, bár a Turn the Light On is dobogós. De lehet, meddő zsurnalisztikai próbálkozás ez egy olyan lemeznél, minek legerősebb pillérei a refrének?
