Az időből soha nincs elegendő

A tárcaíró mondta a gyermekeinek, hogy színházba megy, a gyönyörű Szarvasi Vízi Színházba.

A waitress serves coffee to customers at a coffee bar in Sao Paulo February 8, 2011. A potentially devastating storm is brewing in the world's physical coffee market, where the firms that get beans from the farm gate to the cafe table are being hit with a double whammy. Picture taken February 8, 2011. To match Analysis COFFEE-MARGINS/RALLY REUTERS/Nacho Doce (BRAZIL - Tags: BUSINESS) - GF2E73C0DD501 Fotó: Nacho Doce

A tárcaíró mondta a gyermekeinek, hogy színházba megy, a gyönyörű Szarvasi Vízi Színházba, csakhogy az szabadtéri, úgyhogy drukkoljanak, hogy ne essen az eső.

– Nem fog – vágta rá azonnal a középső lánya, majd csomagolni kezdett. – Te mit csinálsz? – kérdezte a tárcaíró. – Pokrócot, esőkabátot és pulóvert csomagolok, hogy meg ne fázz – mondta, és még hozzátette, hogy rakott be csokit is. A tárcaíró teljesen elérzékenyült. Mert nemrég még kicsinyke baba volt, a tárcaíró csak tartotta a kezében, pelenkázta, vitte sétálni, aztán meg már azt mondta, hogy „száz liba eccsorba” és megszállottan építette a homokvárat, most meg pulóvert, esőkabátot és pokrócot csomagol, ráadásul csokit is hozzá, mert egy tisztességes ember egy szelet csokoládé nélkül nem megy sehova.

Aztán így, hogy a tárcaíró az időn és a mulandóságon merengett, eszébe jutott, hogy neki mindig is problémája volt az idővel. Már egészen fiatal korától azt érezte, hogy kevés az idő. Sőt azt is érezte, hogy mindenből kevés van az életben, pedig a tárcaíró soha nem volt nagyigényű, de időből aztán felháborítóan kevés volt mindig. Persze ez az érzés nem nyomasztotta a tárcaírót, mert arra aztán végképp nem volt ideje, hogy bármiért is búslakodásra adja a fejét. Sokkal inkább, ha csinálni kellett valamit, akkor abból mindig rohanás lett a végén. Kis gondolkodás után a tárcaíró arra jött rá, hogy vele mindig történik valami érdekes. Mármint semmi olyan nem történik, ami más emberrel ne történne, de a tárcaíró, ezeket az apró dolgokat mindig érdekesnek tartotta, megpróbálta megélni a pillanatot, ami aztán nyilván nem egy pillanat volt, és így rendszeresen kifutott az időből.

– A legnagyobb időrabló azonban nem ez – gondolta a tárcaíró. A legnagyobb időrabló az álmodozás. A révedezés, a gondolkodás. Az, hogy egy kávézás soha nem tud öt perc lenni, mint egy rendes embernél, hanem mindjárt negyedóra. Ha valamit keres a tárcaíró, mondjuk egy könyvben, akkor nem halad előre magabiztosan a sorok között, amíg meg nem találja, hanem beleolvas ebbe-abba, rácsodálkozik, elgondolkodik vagy felháborodik, és ezzel mind-mind megy az idő.

A napi rutint, az evést és alvást, soha nem érezte időrablónak, azoknak általában kötött idejük volt, de ha például a tárcaíró sétálni vagy úszni ment, akkor az mindig kétszer annyi ideig tartott, mint amennyi időt szánt rá. Lehet, hogy ezzel van a baj. Hogy fukarkodik az idővel, hogy nem szán a dolgokra eleget, és aztán amikor mégis elegendő időt hagy rájuk, akkor elégedetlenkedik. – Biztos ez a baj – gondolta.

Az idővel a tárcaíró egyébként akkor vesztette el végképp a kapcsolatot, amikor megszülettek a gyermekei. Mert akkor aztán minden mindig kétszer, sőt háromszor annyi időbe telt, mint azt gondolta. Viszont a legizgalmasabb kalandja az idővel az volt, amikor egy barátjával egy háromórás kocsiút közben megálltak kávézni. Öt perce leültek, majd mikor felálltak, hogy indulnak tovább, azt vették észre, hogy eltelt másfél óra. Ami mindkettőjüknek csak öt-tíz percnek tűnt.