A Fekete albumként emlegetett ötödik lemez volt az első, ami eljutott hozzám a kilencvenes évek közepe táján, ronggyá hallgatott magnókazettán. A csillogó, barna szalag nyúlt és gyűrődött, a lemezborító a szélein már fehérre kopott a sok fogdosástól. A Metallica feliraton persze már kora gyermeki Kaláka- és Halász Judit-korszakomban is volt alkalmam elámulni számos házfalon, kerítésen, garázskapun, villanypóznán, és a tömegközlekedési eszközök különböző pontjain. Már akkor láttam a nevet leírva, amikor még nem is tudtam, hogy egy zenekart jelent, mindenesetre a felirathoz gyakran szervesen hozzárendelt villámokkal, koponyákkal, fejfákkal, meg egyebekkel elég félelmetes volt a dolog. Aztán pár év múlva már magam is ilyeneket rajzoltam iskolapadra, füzetbe (talán még házfalra is), nem lévén artikuláltabb eszköztáram, hogy kifejezzem: a gyermekkor boldogsága véget ért, a kamaszkor pokla elkezdődött, és a kalandok nem mesék és álmok izgalmas tájain folytatódnak, hanem többnyire egy lakótelepi iskolában, amiről el kell hinni, hogy valóság.
A hosszas bevezető csak azért volt, hogy legalább valami szűkös belátás nyíljon azoknak a titokzatos kultúrtörténeti és társadalomlélektani folyamatoknak a bugyraiba, melyekben valamiért együtt kóvályog egy rakás, meg nem értettségét önfeledt metalkodásba fojtó kamasz Kelet-Közép-Európában (de ne legyünk ilyen gőgösek: a világ szinte minden táján), és négy, szintén dühös fiatalból lett, világsztár metalzenész. Előbbiek épp csak rácsodálkoznak, hogy ha pár fős falkában, pár sör után együtt üvöltik, hogy searching, seek and destroy, vagy exit light, enter night, a világ egy időre kevésbé lesz nyomasztóan ellenséges.
Utóbbiak pedig azon töprengenek, hogy mit kezdjenek magukkal, miután az Exodussal, a Slayerrel és másokkal együtt feltalálták a nyolcvanas években a thrash metált (Kill’em All, 1983), aztán három tökéletesen egyéni hangvételű lemezzel túl is léptek a műfaji kereteken (Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986; …And Justice for All, 1988), majd a Guns N' Roses-féle klasszikus bandák korszaka után egy sokkal sötétebb, dühösebb, elvetemültebb metált fecskendeztek a mainstreambe (Metallica, avagy a cím nélküli „Fekete album”, 1991), és végül végzetesen és visszavonhatatlanul meggazdagodva és elszupersztárosodva már-már világbotrányokat kiváltó zenei kísérleteket végeztek (Load, 1994 és minden, amit azóta csináltak).
