A metal és a klasszikus zene ölelkezése

Ha a Metallica innen is tovább akarna lépni, pár év múlva eleve nagyzenekarra kellene komponálniuk.

Augusztus 28-án érkezik az új album Forrás: Universal Music

A Fekete albumként emlegetett ötödik lemez volt az első, ami eljutott hozzám a kilencvenes évek közepe táján, ronggyá hallgatott magnókazettán. A csillogó, barna szalag nyúlt és gyűrődött, a lemezborító a szélein már fehérre kopott a sok fogdosástól. A Metallica feliraton persze már kora gyermeki Kaláka- és Halász Judit-korszakomban is volt alkalmam elámulni számos házfalon, kerítésen, garázskapun, villanypóznán, és a tömegközlekedési eszközök különböző pontjain. Már akkor láttam a nevet leírva, amikor még nem is tudtam, hogy egy zenekart jelent, mindenesetre a felirathoz gyakran szervesen hozzárendelt villámokkal, koponyákkal, fejfákkal, meg egyebekkel elég félelmetes volt a dolog. Aztán pár év múlva már magam is ilyeneket rajzoltam iskolapadra, füzetbe (talán még házfalra is), nem lévén artikuláltabb eszköztáram, hogy kifejezzem: a gyermekkor boldogsága véget ért, a kamaszkor pokla elkezdődött, és a kalandok nem mesék és álmok izgalmas tájain folytatódnak, hanem többnyire egy lakótelepi iskolában, amiről el kell hinni, hogy valóság.

A hosszas bevezető csak azért volt, hogy legalább valami szűkös belátás nyíljon azoknak a titokzatos kultúrtörténeti és társadalomlélektani folyamatoknak a bugyraiba, melyekben valamiért együtt kóvályog egy rakás, meg nem értettségét önfeledt metalkodásba fojtó kamasz Kelet-Közép-Európában (de ne legyünk ilyen gőgösek: a világ szinte minden táján), és négy, szintén dühös fiatalból lett, világsztár metalzenész. Előbbiek épp csak rácsodálkoznak, hogy ha pár fős falkában, pár sör után együtt üvöltik, hogy searching, seek and destroy, vagy exit light, enter night, a világ egy időre kevésbé lesz nyomasztóan ellenséges.

Utóbbiak pedig azon töprengenek, hogy mit kezdjenek magukkal, miután az Exodussal, a Slayerrel és másokkal együtt feltalálták a nyolcvanas években a thrash metált (Kill’em All, 1983), aztán három tökéletesen egyéni hangvételű lemezzel túl is léptek a műfaji kereteken (Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986; …And Justice for All, 1988), majd a Guns N' Roses-féle klasszikus bandák korszaka után egy sokkal sötétebb, dühösebb, elvetemültebb metált fecskendeztek a mainstreambe (Metallica, avagy a cím nélküli „Fekete album”, 1991), és végül végzetesen és visszavonhatatlanul meggazdagodva és elszupersztárosodva már-már világbotrányokat kiváltó zenei kísérleteket végeztek (Load, 1994 és minden, amit azóta csináltak).

Augusztus 28-án érkezik az új album
Fotó: Universal Music

Most éppen egyik híres kísérletüket ismétlik meg a San Franciscó-i szimfonikusokkal: S&M2 néven adják ki ­augusztus 28-án tavalyi, közös koncertjük kép- és hanganyagát CD-n, DVD-n és minden elképzelhető formátumban. Húsz éve már megcsinálták ugyanezt, a nyitány a szimfonikusok részéről Morricone Aranylázával, majd a közös The Call of Ktuluval a régi, utána viszont teljesen más a dramaturgia, persze jó néhány kihagyhatatlan Metallica-sláger is maradt az 1999-es repertoárból. Új ínyencség többek között Cliff Burton legendás basszusszólója, az Anes­thesia az első lemezről, amit a szimfonikusokból Scott Pingel játszik elektromos nagybőgőn, majd Lars Ulrich is becsatlakozik egy kis örömdobolásra, vagy az All within My Hands. Utóbbi eredetije a 2003-as St. Anger albumon található, melynek minősége híven tükrözi a zenekar korabeli állapotát (hogy ki kit, miért utált, és ki mennyit ivott közben, már rocktörténelem).

Láss csudát: a zavaros, monoton, katakoló óbégatás nagyzenekarra hangszerelve izgalmas, feszült, érzelemgazdag dallamvonulat lett. Az eddig látottak-hallottak alapján a Metallica remek formában van – jobb anyag a második S&M, mint az első. A szimfonikus zenekar és rockbanda előadása tökéletes egységet alkot. Ha a Metallica innen is tovább akarna lépni, pár év múlva eleve nagyzenekarra kéne komponálniuk, mint John Lord tette 1969-ben, mikor a Deep Purple és a Royal Philharmonic Orchestra hangversenye során először ölelkezett komolyan rock- és klasszikus zene. De mivel a Metallica olyat nem tud, marad, ami van, és végül is az sem rossz. Vagy majd a búcsúlemezükre komponistát is szerződtetnek.