Az ember, aki nemcsak beszélni, hanem viselkedni is tanította az országot

Magyarországon négy, Angliában egy általános iskola viseli a nevét, amely összeforrt a beszédpedagógia és beszédtechnika fogalmával. Elképesztő népszerűségét mindig kifogástalan emberi és szakmai példamutatásának, alázatának köszönhette. Július 29-én ünnepelné 85. születésnapját Montágh Imre.

Montágh Imre tanítványaival egy amatőr művészeti táborban,1986 Forrás: MTVA

Nagybirtokos családból származott, kilencéves koráig a nagybánhegyesi uradalom biztonságos idilljében élt. A paraszti közeg és annak nyelve, amelyet itt megismert, szakmai szempontból – utólag visszaemlékezve – áldás volt számára. Innen indították útnak a kisfiút családjával az orosházi gettó érintésével Auschwitz felé 1944-ben. Bécs mellől a megrongált sínek miatt nem tudtak továbbutazni. Itt egy nyugalmazott osztrák katona segített a németül jól beszélő családnak megmenekülni: közreműködött a szökésben, majd bújtatta őket. Hazatérve egyik budapesti lakásukba költöztek, ám 1951-ben a történelem újabb fordulatai következtében Tarnazsadányba telepítették őket. A fiatal Imrének a gimnázium utolsó évfolyamait esti tagozaton kellett elvégeznie, mellette építőanyaggyárban dolgozott – derül ki az MTVA archívumából.

Montágh színészi pályára készült. Básti Lajos a felvételi vizsgán látta ugyan az ifjúban a tehetséget, de inkább dramaturgnak tudta elképzelni. Végül 1959-ben a Gyógypedagógiai Főiskolán szerzett diplomát. A színházhoz, színjátszáshoz azonban közel maradt: úgy hozta a sors, hogy színészek százait tanította a helyes és szép beszédre. Siketeket és a Logopédiai Intézetben is oktatott, emellett kezdetben amatőr színjátszó csoportoknak segített, 1962-től pedig már a Színművészeti Főiskola beszédtanára, majd 1973-ban ennek docense lett. Eleinte a színészjelöltek beszédhibáinak kijavításával foglalkozott, majd művészi beszédet tanított. Sok ismert színművész pályájának elindításában játszott fontos szerepet (pl. Esztergályos Cecília, Eperjes Károly). Így vallott munkájáról:

„Először nagyon féltem – bár jókor jött, mert kezdtem unni a technikát –, tudtam, hogy megvannak a képességeim a személyiség kibontásához, a szövegek elemzéséhez (…),de nagyon zavart, hogy nincs művészi diplomám, nem vagyok gyakorló művész. (…) Ma ott tartok, hogy látom, művészféle vagyok én, csak nem az alkotás, hanem a bábáskodás területén.”

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=8eO-Q8D0WOY&feature=emb_logo

Fiatalon fakitermelésen és aratáson is dolgozott. Később ezekről meghatározó élményként mesélt. Sokféle emberrel találkozott, egyszerűen megtanult mindenkivel szót érteni, ami hozzájárult későbbi magabiztos kommunikációjához. Menet közben pedig arra is rájött, hogy beszéd önmagában nem tanítható, csak személyiségfejlesztés és kommunikáció a maga komplexitásában. Így figyelme egyre jobban kiterjedt a nonverbális kommunikációra és a viselkedésre is.

Montágh Imre abban hitt, hogy a beszéd és személyiség nem választható el egymástól: a szóbeli megnyilvánulás, a viselkedés maga az ember. Előadásokat tartott, cikkeket írt, könyveket is kiadott, ám az elmélet helyett elsősorban a gyakorlatra koncentrált. Nagyobb ismertségre a rádió segítségével tett szert az 1980-as években. Itt és a televízióban rengeteg műsor résztvevője volt, amelyek hamar országos népszerűséget hoztak neki. Kamaszokhoz és felnőttekhez egyaránt szólt: a kommunikáció, a gesztusok erejére igyekezett fölhívni a figyelmet. Távol állt tőle a tekintélyelvű oktatás: egymást tanítva, együttműködve léteztek a tanítványokkal, munka közben oldva a személyes görcsöket, feszültséget. Éppen ez a páratlan humanizmus, az emberi odafordulás tette annyira kedveltté tanítványai és a nézők körében.

Montágh Imre tanítványaival egy amatőr művészeti táborban,1986
Fotó: MTVA

„Mondjuk meg őszintén, én színész akartam lenni. Az orvosi pálya érdekelt még némileg, de tanárságra nem is gondoltam, sőt egy kicsit undorított is ez a foglalkozás. Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán. Hozzáteszem, hogy nem olyan tanár vagyok, akiktől gyermekkoromban undorodtam, hanem afféle játékmester, cinkostárs. Igazában húsz éve nem akarok mást, csak magam megtanulni beszélni, s ha valaki ebben társamul szegődik, hát szintén tanulhat.”

Ezt a mentalitást az egész ország érezte és szerette, s végzettségtől, származástól függetlenül milliók szegődtek társául a képernyőn keresztül is, többek között az Útravaló című műsor nézőjeként. Látni és gyönyörű beszédét hallgatni egyaránt élmény volt. Megdöbbentő korai halálával (1986-ban egy szerencsétlen baleset során saját autója alá szorult, és két héttel később elhunyt) nagy űrt hagyott maga után a rokonszenves stílusú, kedves humorú szakember.