És ez a színvonaltalanság az egész filmre igaz. Egyébként az ígéretes alapszituáció az, hogy az író és a színész egy terápiás-gyógyító központban kúráltatja magát. Senki sem gondolta, hogy Thomas Mann A varázshegy című művét fogja látni, de ennél ígéretesebbnek tűnt az alkotás. Bár amikor a halál szóba kerül, és Houellebecq megsiratja a nagyanyját, azt gondolja az ember, hogy történni fog valami. De nem történik.
Még akkor sem, amikor Depardieu megkérdezi az írót, hogy hisz-e Istenben. Aki erre azonnal rávágja, hogy vannak olyan napok, amikor hisz Istenben. Mert ezt vagy pokolian viccesnek gondolja, pedig nem az, vagy ennyire közel áll ahhoz, hogy örökre elvesszen a süllyesztőben. Egyébként ennél a jelenetnél látszik is, hogy Depardieu meglepődik a válaszon, majd az is látszik, hogy nagyon nem tetszik neki, de mégsem szól hozzá a témához érdemben.
A film egyébként sokkal érthetőbb, ha láttuk a 2014-ben készült Michel Houellebecq elrablása című filmet, amelyet szintén Guillaume Nicloux rendezett. A terápia ugyanis annak a folytatása. Abban lengyel cigányok rabolják el az írót, itt viszont már puszipajtások lettek. A filmben egy multikulturalizmussal foglalkozó mellékszál is van, de mivel Sylvester Stallone – aki szintén önmagát alakítja – mindenkit agyonlő, ezért ezen már nem is szükséges gondolkodni. Mindez egyébként felfogható tanulságos adalékként is ahhoz, hogy miért ítélte értékrendszer és értelmes gondolat hiányában pusztulásra önmagát a Nyugat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!