Az összefirkált papír nem művészet

Gérard Depardieu és Michel Houel­lebecq önmagukat alakítva beszélgetnek egy terápiás-gyógyító központban. A terápia egy nyers, szókimondó, tabudöntő film lehetne, de sajnos csak egy elfuserált és elszalasztott lehetőség marad.

Borban az igazság? Gérard Depardieu és Michel Houellebecq párosától izgalmas beszélgetés helyett csak lapos párbeszédre futja Fotó: Cinenuovo Kft

Olyan, mint egy üres lap, amelyet valaki összefirkált. Mármint Guillaume Nicloux A terápia című 2019-ben készült filmje olyan, amit moziban is megnézhetünk. Épp csak annyi firka van rajta, amennyi felkelti az érdeklődést. Csak aztán azon veszi észre magát a néző, hogy nézi, nézi az összefirkált lapot, de nem talál rajta semmi figyelemre méltót. Nem több ez egy összefirkált lapnál. Ha egy kétéves csinál ilyet, megdicsérjük, ha viszont idősebbek, akkor azt gondoljuk, baj van.

Pedig volt abban lehetőség – nem is kevés –, hogy Gérard Depardieu és Michel Houellebecq francia író önmagát alakítja egy filmben. Hallhattuk volna a színészlegenda életfilozófiáját és persze a híres-hírhedt író provokatív gondolatait a világunkról. Arról az íróról van szó egyébként, aki a Behódolás című disztópiájában felvázolja Európa jövőjét az iszlám vallási fennhatóság alatt. Mivel percről percre közelebb kerülünk ahhoz, hogy A behódolás a Nyugat napi valósága legyen, éppen kezdhetett volna valamit a rendező ezzel az emberrel, ha már a film jelentős részében őt kell nézni. De nem kezdett.

Aztán mindketten arról is híresek, hogy szeretik a bort. Depardieu még a borászkodásban is érintett, vélhetően két-három filmre való gondolata van a borról, a bortermelésről és ennek kapcsán a francia nemzetről, sőt az igencsak veszélyben lévő francia nemzeti hagyományokról. Houellebecq meg alkoholista. Ezt abból is lehet tudni, hogy ő nem szagolgatja a bort, mint Depardieu, aki ezért meg is szólja. Mert a borral foglalkozni kell, szagolgatni, ízlelgetni, és ami talán mindennél fontosabb: beszélni róla. Sokat beszélni. Mindez persze ebben a filmben nem nagyon látható.

Borban az igazság? Gérard Depardieu és Michel Houellebecq párosától izgalmas beszélgetés helyett csak lapos párbeszédre futja
Fotó: Cinenuovo Kft.

Az viszont hallható, hogy Depardieu mond egy keresztnevekből álló felsorolást, mennyi színésznővel feküdt le életében, és amikor befejezi az elég bugyutára sikerült kakaskodó dicsekvését, onnantól kezdene érdekes lenni a dolog, de persze hamar másra terelődik a szó. Pedig ez a két ember sokat és talán még érdekesen is tudna mesélni a gyengébbik nemről. Depardieu azért, mert sok nőt ismert közelről, Houellebecq meg azért, mert nőgyűlölő híré­ben áll. Nőről viszont annyi szó esik, mint egy bulvármagazinban, illetve annál jelentősen kevesebb, de azon a színvonalon beszélgetnek.

És ez a színvonaltalanság az egész filmre igaz. Egyébként az ígéretes alapszituáció az, hogy az író és a színész egy terápiás-gyógyító központban kúráltatja magát. Senki sem gondolta, hogy Thomas Mann A varázshegy című művét fogja látni, de ennél ígéretesebbnek tűnt az alkotás. Bár amikor a halál szóba kerül, és Houellebecq megsiratja a nagyanyját, azt gondolja az ember, hogy történni fog valami. De nem történik.

Még akkor sem, amikor Depardieu megkérdezi az írót, hogy hisz-e Istenben. Aki erre azonnal rávágja, hogy vannak olyan napok, amikor hisz Istenben. Mert ezt vagy pokolian viccesnek gondolja, pedig nem az, vagy ennyire közel áll ahhoz, hogy örökre elvesszen a süllyesztőben. Egyébként ennél a jelenetnél látszik is, hogy Depardieu meglepődik a válaszon, majd az is látszik, hogy nagyon nem tetszik neki, de mégsem szól hozzá a témához érdemben.

A film egyébként sokkal érthetőbb, ha láttuk a 2014-ben készült Michel Houel­lebecq elrablása című filmet, amelyet szintén Guillaume Nicloux rendezett. A terápia ugyanis annak a folytatása. Abban lengyel cigányok rabolják el az írót, itt viszont már puszipajtások lettek. A filmben egy multikulturalizmussal foglalkozó mellékszál is van, de mivel Sylvester Stallone – aki szintén önmagát alakítja – mindenkit agyonlő, ezért ezen már nem is szükséges gondolkodni. Mindez egyébként felfogható tanulságos adalékként is ahhoz, hogy miért ítélte értékrendszer és értelmes gondolat hiányában pusztulásra önmagát a Nyugat.