Az idén nyolcvankét éves szerző új kötete, a Szélcsend című versgyűjtemény mind nagy, számvető versek közreadásával lopja be magát az olvasó szívébe. A szerző (és szerkesztő) szép komolysággal hat nagy ciklusba rendezi a költeményeket: Készülődés a távozásra; Csillagfelhő; Miasszonyunk a máglyán; Magyarok! Merre vagytok?; Kései hálaének; Ősz végi képletek. A ciklusok mindegyike egyazon téma köré szerveződik: az elmúlás, illetve az elmúlást megelőző egyetlen emberhez méltó tevékenység, az érett számvetés témája köré, de úgy, hogy közben aprólékosan körbejárja a következőket (rossz szavak ezek a megfestésükre, de költészetről nehéz beszélni): az első ciklust elsősorban a saját halál gondolata lengi be, a második a szűkebb rokonságot veszi számba, a harmadikban ez az egész világra kitágul, a negyedikben a nemzet sorsát járja körül a versekben beszélő szerző, az ötödik ciklus szépen lassan ismét elindul visszafelé (és már a címe is magáért beszél), hogy a hatodik ciklus szonettjei visszatérjenek a szerzőhöz, az ő életéhez, amelyen végigtekint, és szigorú szeretettel megállapításokat tesz. És minden ciklusban jelen van az a közös tapasztalat, az az indíttatás, amelyből a költő testvére, Nagy László is táplálkozott – egészen másképp, egészen másféle kifutással, de mégiscsak felismerhetően.