Egy költő egészen a szívig darabolva

„Hat kataszter szántóm egyenlő arányban / két lányomra hagyom, ha már visszakaptam, / joggal bár, de mégsem lehetek gazdája, / mint az elődeim, akik belehaltak, magukkal táplálták sovány parcellájuk, / megörököltem a csontjukat a földdel, / egyetlen sírban gyűlt egész rokonságom, / s nem kapok helyet a megtelt temetőben” – áll Ágh István megrázó költeményében, a Testamentum című versben.

Az idén nyolcvankét éves szerző új kötete, a Szélcsend című versgyűjtemény mind nagy, számvető versek közreadásával lopja be magát az olvasó szívébe. A szerző (és szerkesztő) szép komolysággal hat nagy ciklusba rendezi a költeményeket: Készülődés a távozásra; Csillagfelhő; Miasszonyunk a máglyán; Magyarok! Merre vagytok?; Kései hála­ének; Ősz végi képletek. A ciklusok mindegyike egyazon téma köré szerveződik: az elmúlás, illetve az elmúlást megelőző egyetlen emberhez méltó tevékenység, az érett számvetés témája köré, de úgy, hogy közben aprólékosan körbejárja a következőket (rossz szavak ezek a megfestésükre, de költészetről nehéz beszélni): az első ciklust elsősorban a saját halál gondolata lengi be, a második a szűkebb rokonságot veszi számba, a harmadikban ez az egész világra kitágul, a negyedikben a nemzet sorsát járja körül a versekben beszélő szerző, az ötödik ciklus szépen lassan ismét elindul visszafelé (és már a címe is magáért beszél), hogy a hatodik ciklus szonettjei visszatérjenek a szerzőhöz, az ő életéhez, amelyen végigtekint, és szigorú szeretettel megállapításokat tesz. És minden ciklusban jelen van az a közös tapasztalat, az az indíttatás, amelyből a költő testvére, is táplálkozott – egészen másképp, egészen másféle kifutással, de mégiscsak felismerhetően.

Az, hogy egy kötet mennyire komoly szándékkal íródott, mindig jól érezhető; a Szélcsend című gyűjtemény egészen elképesztő módon szinte végig csupán „nagy” verseket tartalmaz – olyan verseket, amelyekre jobb szavak híján (mondjuk életösszegző, univerzális vagy univerzális jelentőségű) használjuk a fenti jelzőt. Éppen ezért szinte mindegyiket idézni lehetne, illetve majdnem lehetetlen egyetlen verset, esetleg szakaszt választani, amelyik kifejezné az egésznek a lényegét.

A versekben beszélő hang igen szimpatikus visszafogottsággal áll az elkerülhetetlen elé, sőt még arra is van érkezése, hogy például a villamoson látott nőt (és az általa elindított gondolatokat) versbe szedje (Hölgy a villamoson), vagy hogy az Útonálló című versé­ben (amelynek a sokatmondó A karaktergyilkosság áldozatainak alcímet adta a szerző) ilyen megállapításokat tegyen: „bár én akkor azt se vettem észre, / kinek, mitől lettem ellensége, // folyt az elképesztő gonosz játék, / nem sejtettem, mekkora csapás ér, / nevemet, mint nyilvános szitokszót / meghurcolták szorgos végrehajtók // […] ember embernek lett Trianonja, / egészen a szívig darabolva, / amíg fölöttünk az idő elmúlt, / valamiképpen mindünk belecsonkult.”

De túl a közéleten, túl a hétköznapi életen, túl az emlékek, a család fel- és megidézésén a költőt végül egyetlen dolog foglalkoztatja igazán: az elmúlás. Kevés drámaibb erejű versrészletet ismerek annál, mint amit most idézek (és amelyik szintén a Testamentum című versből származik): „Végül, kíméljenek meg a boncolástól, / szörnyű elképzelni, habár másképpen fáj, / mellőzzék az eltüntető apparátust, / a nagy körforgásból kizáró hamvasztást, / magyar és keresztény költőt búcsúztasson, / aki önként, szívből tartja a beszédet, / s aki értem virraszt, csak azért virrasszon, / hogy az első kinti éjszakán ne féljek.”

Ágh István: Szélcsend. Nap Kiadó, Budapest, 2020.