„Hat kataszter szántóm egyenlő arányban / két lányomra hagyom, ha már visszakaptam, / joggal bár, de mégsem lehetek gazdája, / mint az elődeim, akik belehaltak, magukkal táplálták sovány parcellájuk, / megörököltem a csontjukat a földdel, / egyetlen sírban gyűlt egész rokonságom, / s nem kapok helyet a megtelt temetőben” – áll Ágh István megrázó költeményében, a Testamentum című versben.
Az idén nyolcvankét éves szerző új kötete, a Szélcsend című versgyűjtemény mind nagy, számvető versek közreadásával lopja be magát az olvasó szívébe. A szerző (és szerkesztő) szép komolysággal hat nagy ciklusba rendezi a költeményeket: Készülődés a távozásra; Csillagfelhő; Miasszonyunk a máglyán; Magyarok! Merre vagytok?; Kései hálaének; Ősz végi képletek. A ciklusok mindegyike egyazon téma köré szerveződik: az elmúlás, illetve az elmúlást megelőző egyetlen emberhez méltó tevékenység, az érett számvetés témája köré, de úgy, hogy közben aprólékosan körbejárja a következőket (rossz szavak ezek a megfestésükre, de költészetről nehéz beszélni): az első ciklust elsősorban a saját halál gondolata lengi be, a második a szűkebb rokonságot veszi számba, a harmadikban ez az egész világra kitágul, a negyedikben a nemzet sorsát járja körül a versekben beszélő szerző, az ötödik ciklus szépen lassan ismét elindul visszafelé (és már a címe is magáért beszél), hogy a hatodik ciklus szonettjei visszatérjenek a szerzőhöz, az ő életéhez, amelyen végigtekint, és szigorú szeretettel megállapításokat tesz. És minden ciklusban jelen van az a közös tapasztalat, az az indíttatás, amelyből a költő testvére, Nagy László is táplálkozott – egészen másképp, egészen másféle kifutással, de mégiscsak felismerhetően.
Az, hogy egy kötet mennyire komoly szándékkal íródott, mindig jól érezhető; a Szélcsend című gyűjtemény egészen elképesztő módon szinte végig csupán „nagy” verseket tartalmaz – olyan verseket, amelyekre jobb szavak híján (mondjuk életösszegző, univerzális vagy univerzális jelentőségű) használjuk a fenti jelzőt. Éppen ezért szinte mindegyiket idézni lehetne, illetve majdnem lehetetlen egyetlen verset, esetleg szakaszt választani, amelyik kifejezné az egésznek a lényegét.
