A versekben beszélő hang igen szimpatikus visszafogottsággal áll az elkerülhetetlen elé, sőt még arra is van érkezése, hogy például a villamoson látott nőt (és az általa elindított gondolatokat) versbe szedje (Hölgy a villamoson), vagy hogy az Útonálló című versében (amelynek a sokatmondó A karaktergyilkosság áldozatainak alcímet adta a szerző) ilyen megállapításokat tegyen: „bár én akkor azt se vettem észre, / kinek, mitől lettem ellensége, // folyt az elképesztő gonosz játék, / nem sejtettem, mekkora csapás ér, / nevemet, mint nyilvános szitokszót / meghurcolták szorgos végrehajtók // […] ember embernek lett Trianonja, / egészen a szívig darabolva, / amíg fölöttünk az idő elmúlt, / valamiképpen mindünk belecsonkult.”
De túl a közéleten, túl a hétköznapi életen, túl az emlékek, a család fel- és megidézésén a költőt végül egyetlen dolog foglalkoztatja igazán: az elmúlás. Kevés drámaibb erejű versrészletet ismerek annál, mint amit most idézek (és amelyik szintén a Testamentum című versből származik): „Végül, kíméljenek meg a boncolástól, / szörnyű elképzelni, habár másképpen fáj, / mellőzzék az eltüntető apparátust, / a nagy körforgásból kizáró hamvasztást, / magyar és keresztény költőt búcsúztasson, / aki önként, szívből tartja a beszédet, / s aki értem virraszt, csak azért virrasszon, / hogy az első kinti éjszakán ne féljek.”
Ágh István: Szélcsend. Nap Kiadó, Budapest, 2020.
