Komoly erőfeszítést igényel végighallgatni

Három találomra kiragadott szó Bob Dylan legújabb lemezéről, a Rough and Rowdy Waysről. A lemezről, amitől ájuldozik a nemzetközi kritika, és amit kötelező lenne komolyan vennünk, hiszen irodalmi Nobel-díjas, Grammy-díjas meg mindenféle díjas dalszerző-előadó készítette. A valóban tehetséges Robert Allen Zimmermannak, aki valóban tud dalt írni és remek műfaj­érzéke van a countrytól a rockon át a bluesig és tovább, annyi díja van, hogy ha egyszer mind ráesne, agyoncsapná. Ennek azonkívül, hogy ő Bob Dylan, az az oka, hogy amerikai, és ameri­kaiul (vagyis a világot jelenleg popkulturálisan uraló népség nyelvén) énekel. Ha hottentottául énekelne, lehetne bármily tehetséges, a kutya nem lenne rá kíváncsi. A lemezt végighallgatni így is komoly erőfeszítést igényel, hisz Dylan igazából nem tud énekelni – sosem tudott és sosem akart, sőt állítólag nem is ezért kell őt szeretni, hanem azért, mert fantasztikus, költői igazságokat dünnyög, dörmög, motyorászik utánozhatatlanul profetikus előadói attitűddel.

Valamelyik hellén bölcselő mondta egy olyan korban, amikor Bob Dylan Amerikája még gondolatban sem létezett: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ha valaki sokat ír művészetről, jól teszi, ha legalább néha próbálja elfelejteni, ki a művész, és csak a művet szemléli.

Ha Bob Dylan nevét levesszük a borítóról, a Rough and Rowdy Ways egy jobbára döglött, enyhén kaotikus, hol csörömpölős, hol szétfolyó, viszonylag korrektül hangszerelt és masterelt blues-rock lemez, amin a zenekar azon dolgozik, hogy érvényes akusztikai hátteret vázoljon a hol mélázó, hol mélán indulatos frontembernek, aki szépkorúként már egész ízlésesen kezeli önnön orrhangját. Ha ezzel az anyaggal, ezzel a hanggal állna elő ma egy ismeretlen előadó, nem kapna utána sok felkérést. Nem azért, mert rossz, hanem mert sok jobb is van.

De hát a „mindendíjas” Bob Dylan neve van a borítón, vagyis ez az album egy zseniális fricska, hiperintelligens, többszörösen megcsavart posztmodern geg, kultúrtörténeti áthallásokkal teletűzdelt prófécia, amelynek megfejtése minden értelmiségi gondolkodót valódi szellemi kihívás elé állít az új évezred hajnalán.

Azon tűnődöm: tulajdonképpen mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Mi közünk nekünk mindenféle Kennedykhez, Cadillacekhez, meg hogy Allen Ginsberg és Gregory Corso melyik oldalán lakott a síneknek? És nem valami retrográd, patópálos, provinciális gőg beszél belőlem: Ginsberg, Corso és Kerouac, meg ez az egész amerikai típusú „változtassuk meg a világot, anélkül, hogy bármit is tudnánk róla”-hozzáállás roppant érdekes, amíg az ember kamasz. Aztán a krisztusi kor után jobb esetben elindulunk megismerni és megérteni a dolgokat.

Ahogy Cseh Tamás mondta a Mélyduma keringő című dalában: „Ó, a nyugat, a nyugat! / Szép nyugat, szép vadnyugat! / Rég ajánlom én, / s lám itt van szegény. // Ó, én szegény kis hazám! / Már nem ajánlanám. / Nem ez volt a cél. / Állkapcsa acél // […] Picike szobámban sírok én, / Még az unokám is Bob Dilén, / És a Beatlesek / Már kábszerdílerek.”

Félreértés ne essék: semmi baj Bob Dylannel. Egy derék, tehetséges, tisztességben megőszült előadóművész, aki sok maszkot fölpróbált, sok maszkot eldobott, és teszi a dolgát, ahogy eddig is, és tökéletesen mindegy neki, ki mit gondol róla. Utóbbira életműve a bizonyíték.

Hogy van-e baj azzal, hogy a világ egy jelentős része szerint világmegváltó műalkotás és kultúrtörténeti mérföldkő egy-egy jól dúdolható dalszöveg, amiben, teszem azt, a brave rímel a grave-re, meg van benne kis társadalomkritika, kis bibliai utalás, csipet kortárs spleen, némi önsajnálat és elidegenedés? A választ olvasóink bölcs belátására bízom.

Zárszónak Babits gondolata kívánkozik ide, az 1939-es, Keresztülkasul az életemen című önéletrajzi kötetéből: „Mondom, semmi közöm ehhez a századhoz: már régtől fogva nem érzem magam modern embernek.”

Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways. 2020, Columbia Records.