Azon tűnődöm: tulajdonképpen mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Mi közünk nekünk mindenféle Kennedykhez, Cadillacekhez, meg hogy Allen Ginsberg és Gregory Corso melyik oldalán lakott a síneknek? És nem valami retrográd, patópálos, provinciális gőg beszél belőlem: Ginsberg, Corso és Kerouac, meg ez az egész amerikai típusú „változtassuk meg a világot, anélkül, hogy bármit is tudnánk róla”-hozzáállás roppant érdekes, amíg az ember kamasz. Aztán a krisztusi kor után jobb esetben elindulunk megismerni és megérteni a dolgokat.
Ahogy Cseh Tamás mondta a Mélyduma keringő című dalában: „Ó, a nyugat, a nyugat! / Szép nyugat, szép vadnyugat! / Rég ajánlom én, / s lám itt van szegény. // Ó, én szegény kis hazám! / Már nem ajánlanám. / Nem ez volt a cél. / Állkapcsa acél // […] Picike szobámban sírok én, / Még az unokám is Bob Dilén, / És a Beatlesek / Már kábszerdílerek.”
Félreértés ne essék: semmi baj Bob Dylannel. Egy derék, tehetséges, tisztességben megőszült előadóművész, aki sok maszkot fölpróbált, sok maszkot eldobott, és teszi a dolgát, ahogy eddig is, és tökéletesen mindegy neki, ki mit gondol róla. Utóbbira életműve a bizonyíték.
Hogy van-e baj azzal, hogy a világ egy jelentős része szerint világmegváltó műalkotás és kultúrtörténeti mérföldkő egy-egy jól dúdolható dalszöveg, amiben, teszem azt, a brave rímel a grave-re, meg van benne kis társadalomkritika, kis bibliai utalás, csipet kortárs spleen, némi önsajnálat és elidegenedés? A választ olvasóink bölcs belátására bízom.
Zárszónak Babits gondolata kívánkozik ide, az 1939-es, Keresztülkasul az életemen című önéletrajzi kötetéből: „Mondom, semmi közöm ehhez a századhoz: már régtől fogva nem érzem magam modern embernek.”
Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways. 2020, Columbia Records.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!