„Érzelmes ember vagyok, megérintenek és magukkal ragadnak bizonyos forradalmak. Az életemben több ilyen forradalom volt, ezekből mindig tapasztalva jöttem ki, és több lettem általuk”. E sokat sejtető mondatokból talán a fiatalabb olvasók is kiolvashatják, hogy a kinyilatkoztató nem feltétlenül az élet naposabbik oldalán sütkérezett. Legalábbis nem állandó jelleggel.
A vallomástévő Gróf István, a Fülig a zenében című vaskos, ám annál izgalmasabb kötet szerzője – noha húsz esztendős koráig Budán élt – ízig-vérig Vas megyei. Közelebbről Sárvár polgára, ami azért is érdekes, mert az átélt és papírra vetett zenei témák túlnyomó része e nyugati régióhoz kötődik. Mint a szerző bevezetőjéből kiderül, a hetvenes-nyolcvanas évek vidéki Magyarországán agrármérnökként a „földhözragadtság” mellett aligha jut idő a jogos kultúrigény kielégítésére. Persze minden áthidalható, csupán elhatározás és erős akarat kérdése: a korábban naplózott rendszeres beat-koncertlátogatásokat kényszerűségből felváltja a hanglemezgyűjtés-, illetve hallgatás időszaka.
Hogy honnan a zene szeretete, és az meddig kísérheti egy átlag magyar állampolgár életét? Már a szerző említett előszavából, ha úgy tetszik, részleges önéletrajzából kiderül, hogy hétéves korától, az első zongoraleckéktől kezdődően egész lényét áthatja a zene. Gróf István, a Nagy Generáció „növendéke” egy erősen főváros centrikus országban még Budapesten éli meg a magyar beat alapkőletételét, majd vidékre költözve végigkísérheti annak egyedfejlődését, később a hazai és a nemzetközi rock-, blues-, dzsessz-, folk élet alakulását, fontosabb megmozdulásait. Teheti, hiszen Sárvárról könnyebb az átjárás a szomszédos Ausztriába: előbb Grazba, utóbb az emblematikus Wiesen-i fesztivál eseményeire.
Zenei mindenevőként ugyanazon érdeklődéssel, rajongói lelkesedéssel közelít a klasszikus zenéhez, mint a táncház mozgalomhoz, hogy aztán eljusson a „végkifejletig”; azaz mint református presbiter, gyülekezeti kántor maga is művelője lehessen az egyházi zenének. Mert Gróf terjedelmes lemezgyűjteményének birtokában bátran kijelentheti, és ki is jelenti: „csak jó, és kevésbé jó zene van. Műfajoktól mentesen”. Az ars poetica tetten érhető a kötetet záró, e témával foglalkozó fejezetben is.