A szeletelt kenyérre is lehet keresztet rajzolni

A tárcaíró nagyon szeret pékségekbe járni. Főleg reggelente, amikor a frissen sült kenyér illata köszönti őt.

A pékek határozottan cáfolják Gyurcsány pártjának áremelkedéssel kapcsolatos állítását, hivatalos árváltozásra pedig még nem tettek javaslatot Fotó: Havran Zoltán

A tárcaíró nagyon szeret pékségekbe járni. Főleg reggelente, amikor a frissen sült kenyér illata köszönti őt. Megfigyelte, hogy amint közelebb lép a pékség pultjához, a kenyérillat keveredik a temérdek péksütemény édes-krémes illatával. Katartikus élmény. Ilyenkor azzal szembesül a tárcaíró, hogy az élet szép. Éppen ezért kicsit sem szokott bosszankodni azon, ha sorba kell állnia a pékségben, sőt mindig örvendetes eseménynek tekinti a várakozást, mert közben nézegetheti a péksüteményeket. A tárcaíró megfigyelte, hogy a péksütemény, mint annyi sok minden a világon, kétféle.

Vannak kitárulkozó péksütik, amelyek azonnal megmutatják magukat, nincsenek titkaik az éhes reggelizni vágyók előtt. Az ilyen már akkor, mielőtt beleharapna az ember, rögtön megmutatja, milyen krém, lekvár vagy csokoládé van rajta vagy benne. Aztán vannak olyanok is, amelyekről nem lehet tudni semmit. Rejtegetik titkaikat, csak a külső tésztájuk látható, azonfelül semmi. Az ilyen péksütemények esetében két lehetőség adódik. Az egyik, hogy meglepi magát az ember valamilyen ízzel, úgy vásárolja meg, hogy nem is akar tudni róla semmit. A másik, hogy elolvassa az ember a feliratot, amely a titokzatos péksütemény titkát dokumentálja. Ilyenkor persze oda a meglepetés, nincs tovább titok, de akárhogy is, ezek a kalandok süteményországban némi izgalommal töltik meg az álmos reggeleket.

A tárcaíró a legjobban a faluja pékségét szereti, ott szokott bevásárolni a reggeli falatozáshoz. Ilyenkor mindig úgy érzi, mintha egy régi világba csöppenne. – Jó reggelt, kisasszony! – mondja minden alkalommal a tárcaíró, és ez a kisasszony megszólítás már csak azért is varázsszó, mert a kedves köszönésnek rendszerint mosoly a jutalma. A minap, amikor a tárcaíró sokadik alkalommal szeletelve kérte a még meleg és ámulatba ejtően illatozó kilós fehérkenyeret, megjegyezte, hogy ő még emlékszik arra, milyen mozdulattal vágta bicskával a nagyapja a kenyeret. Miközben a szeletelőgépből az eladónő kivette a kenyérszeleteket, és egy nagy papírzacskóba rakta, megjegyezte, hogy akkor még megszegés előtt keresztet is rajzoltak a kés hegyével a kenyérre.

– Ki rajzol ma már megszegés előtt keresztet a késsel a kenyér aljára? Ki tekinti Isten adományának a kenyeret? És vajon hányan ismerik és mondják még az imát a fiatalok közül, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” – morfondírozott a bolti eladónő. Tekintete egy pillanatra a messzeségbe révedt, majd hozzátette: mindenki szeletelve kéri a kenyeret. A tárcaíró nem tudott mozdulni az ámulattól, mert arra nem számított, hogy ilyen korán reggel néhány egyszerű, tiszta és őszinte mondatban kibontakozik előtte, hogy mi a baj a hálátlanná és önzővé lett világunkkal. – A szeletelt kenyérre is lehet az evés előtt keresztet rakni – csatlakozott a gondolatmenethez a tárcaíró. – Ezt írja meg az újságban – mondta a bolti eladónő, aki ismerte a tárcaíró mesterségét. – Azt is írja bele, hogy evés előtt és ima után kell – tette hozzá mosolyogva.