Hegyen-völgyön suhanni nagy szabadságban

Egész életembe rohantam, mindig csak átutaztam szülőföldem településein anélkül, hogy szóba álltam volna emberekkel, megnéztem volna a templomokat, temetőket. Most más a helyzet. A vírus második szakaszában, mikor még Károly herceg is azt ajánlja, hogy fedezzük fel szép hazánkat, mert nehéz a vágyott külföldi országokba eljutni, úgy döntöttünk, hogy tényleg körbenézünk a szűk környezetünkben.

Fotó: A szerző felvétele

Kiválasztott célpontunk Sepsibesenyő a besenyői tóval. Valamikor besenyők garázdálkodhattak arrafelé, de mára már mindenki székely ott, sőt református a gyönyörű kis dimbes-dombos településen. A terv tökéletes, kisbusszal megyünk, hogy vihessünk bicikliket, a templomnál hagyjuk a járművet, és körbekarikázzuk a tavat. A templom előtt, mely Háromszék egyik legrégebbi, pontosan tizenharmadik századi temploma, tökéletes parkolót találtunk. Kipakoltuk a bringákat, majd a tükörsima aszfalton gurultunk lefele, úgy, hogy tekernünk se kellett. A magasból megcsodáltuk a portákat, a völgyet, és suhantunk nagy szabadságban, míg egy lejáratot, egy kis utcát nem találtunk a parthoz. A meredeken ereszkedtünk lefele, miközben a semmiből eszembe jutott és viccelődésre késztetett valami kommunista műsor a régi időkből, aminek az volt a címe, lefordítva magyarra, hogy „A kacagás kaszkadőre”. Kacagtunk, hogy ez egy mekkora hülyeség, mire biciklimmel ráhajtottam egy kőre, ami eldobott. Megvolt a kaszkadőrség, és nevettünk is, hogy pont erről beszéltünk az előbb, és lám, már bukfenceztem is egy jót. Szerencsére nem ütöttem meg magam, tehát igazi vicces kaszkadőrként teljesítettem.

Fotók: Balog Ádám

A partnál padot találtunk kedves emberekkel, elbeszélgettünk múlton és jövőn, helybeliekről és jövevényekről, a vírusról és arról, hogy a gyermekekkel foglalkozni kell ebben a bolond világban, nem szabad magukra hagyni őket. A gazda egy hosszú hajú nagypapa volt, aki lázasan sakkozott unokájával, s csillogó szemekkel konstatálta annak jó lépéseit, s mint hadvezér ecsetelte, hogy hogyan űzik el, milyen taktikákkal a betolakodókat, azokat, akik oda mennek fürödni a faluba, de a lakókat nem tartják tiszteletben: hangoskodnak és szemetelnek. Tetszett ez a férfi, gondoltam, ha sok ilyen lenne, akkor meg lenne védve a normalitás és a falu. Aztán még jobban kifaggattam, hogy tanuljak tőle én is.

Tovább karikáztunk. A következő beugrónál udvarhelyi ember horgászott a kamasz fiával. Szép együttes: apa és fia. Megtalálták a legjobb helyett, ahol együtt lehetnek, a nyugodt, szép tájat. Olyan magától értetődő volt, hogy velük is elbeszélgetünk, pusztán kíváncsiságból, s mert ismertük egymás nyelvét. Egy Kovászna és egy Hargita megyeinek mindig van miről beszélnie.

A falu végén indoeurópai származású kisebbség – ezt a kifejezést a politikai korrektség okán György Attilától, egy nagyszerű erdélyi írótól kölcsönöztem. Kedves, mosolygós emberek, kíváncsian figyelnek, hogy hova igyekszünk. Mondjuk, hogy körbe akarjuk biciklizni a tavat. Kérdeztük, hogy tovább lehet-e innen menni, a távoli sásokon és erdőn keresztül. Persze – mondják mosollyal a szájuk szélén. – Lesz ott egy híd. Azon kell átmenni.

Kutyák ugatásától kísérve megyünk tovább, beérünk egy nagy susnyásba (az érthetőség kedvéért: egy sástengerbe). Civilizációnak már nyoma sincs. Egy nagy fa, melyhez odakötve legel egy fehér ló. – Fehérlófia! – villan be nekünk, s ahogy nézegetjük, látjuk, hogy szegény elég sovány. Nyilván a faluvégi barátaink lova. Közben olyan szürreális életérzésünk támadt a látottaktól s a helyzettől, ahogy a nyakig érő sásban toltuk a bicikliket, hogy már csak kacagni tudtunk. Követtük a tó partjának vonalát. A sás és az erdő között felleltünk egy patakot. Persze, hogy nem lehetett átkelni rajta, mert mindkét szélén puha agyagtenger volt. Hát egyszer csak, több mint egyórás keresgélés után megtaláltuk az átjárót. Hídnak ugyan nem volt nevezhető, mert körülbelül három darab karvastagságú ág volt keresztbe téve rajta. Azon kellett átegyensúlyozzunk, s mint kötéltáncosok toltuk át a bicikliket. Közben beugrott az is, hogy ezért mosolyogtak magukban a tanácsadóink, mert tudták, milyen kalandok várnak reánk. Végre átkeltünk a hidacskán, beérkeztünk egy erdőbe. Vonszoltuk magunkat, és kerestük az utat mint vérbeli felfedezők. A fűben látott régi nyomokat követve kitörtük magunkat a mélyből, a rengetegből. Végre egy földutat találtunk, s nagy nehezen visszatértünk a tó civilizált oldalára. Horgászokat láttunk, majd vidáman fürdőző embereket. El sem tudom képzelni ezt a durva járványt közöttünk! A part egyik felén magyar csoportok, a másik felén románok, mindenki a saját zenéjét hallgatta nagy vigasságban. Csak én nem tudok ilyen helyzetben mit kezdeni, mit hallgatni, vagy mit nem hallgatni – mert bizony én inkább hallgatnék ilyen gyönyörű látvány közepette.

Már meguntam panaszkodni, hogy mindig ki vagyok szolgáltatva más emberek ízlésvilágának. Egyszer, ha nagyon feldühödök, Beethovent és barokk zenét, vagy Rachmanyinovot és Bartókot fogok hallgatni, legalább olyan hangosan, mint mások ilyen helyeken. De legalább Rammsteint. Esetleg japán kortárszenét, mert nekem így tetszik. Mások majd csodálkozhatnak, hogy milyen elvetemült zenét bőgetek, és nem értik majd meg, hogy miért nem az általuk kedvelt csipkéskombinét hallgatom.

Sportos és kalandos énünk győzedelmeskedett, mert végül sikerült: körbejártuk biciklivel a tavat. Igen, itthon is lehet élménydús kirándulást szervezni, átélni. Ajánlom tehát mindenkinek, hogy ezekben a kétes időkben szánjon időt rá és fedezze fel a szűkebb környezetét, a környezetünkben lévő szépségeket.